Konyhajelmezt öltött
kislányom, Kati,
sütő tudományát
úgy próbálja ki.
Húsz kis pogácsából
csak egy sikerült,
az is furcsán festett,
mikor kikerült.
Botrányos alakja,
rossz fogása volt,
kemény kopogása,
de - pogácsa volt.
Nekem szánta ő ezt,
hozta boldogan,
hát ahogy harapnám,
nem fogja fogam.
Igen ám, de lesnek
lelkes nagy szemek:
- milyen a pogácsa? -
Tyű - mondom - remek!
Kati csak úgy hízott,
kiszaladt. - Nahát,
ízlik a pogácsám! -
hallom a szavát.
Magunkra maradtunk:
pogácsa meg én,
hosszan elmerengtem
Kati remekén.
Kicsi kis pogácsa,
úgy szemre kevés,
csak a fog sokallja,
mikor belevés.
Nem veszi be, sajnos,
se szám, se begyem;
jó lesz eltüntetni, -
hova is tegyem?
Kiskutyánk ott sétált
az ablak alatt,
odaadtam annak:
nesze, jó falat!
Siettem utána
a konyhába ki;
kell hogy Kati mellett
valljon valaki.
Megettem-e - kérdi
kétkedve anyu,
Nagymamácska, ő is
hej, csupa gyanu.
De én megfeleltem,
azért vagyok ott:
Egy baj volt: kevés volt! -
Kati ragyogott.
Épp akkor besétál
ám a kis kutya;
mit hoz a szájában
az a kis buta?
Hozza a pogácsát,
még sértetlenül!
Leteszi, otthagyja,
szinte menekül.
Nevetésbe tört ki
most a társaság,
még Kati is, ő is
fogta a hasát.
Mert megtudta ebből,
akit érdekel,
hogy az a pogácsa
- kutyának se kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése