Együgyű Misó

Egyszer volt, hol nem volt, magam sem tudom, hol, de volt valahol ezen az élő világon egy ember, akit a sok bolondoskodásáért hol együgyű Miskának, hol együgyű Misónak neveztek. Amire ugyan rá is szolgált, mert noha már felesége is volt, soha egyebet sem tett, mint sült bolondságot.

Egyszer, hogy, hogy nem, két tehenet szerzett ez az együgyű Miska. Fogja is be rögtön a teheneket, s megy ki velük az erdőre, fáért.

Meglát hamarosan az erdőben egy gyönyörű nagyszál cserfát.

– Ezt viszem haza – mondja –, ebből bezzeg lehet majd tüzelni.

Azzal a fa alá tereli a teheneket a szekérrel. Azért, hogy amint ő a fát kivágja, a fa dőljön egyenesen a szekérre. Mert minek kínlódjék az ember még avval is, hogy széthasogassa a fát, s darabonként rakosgassa a szekérre.

Jól van! Vágja, vágja, végül szerencsésen ki is vágja a nagyszál fát, s a fa rá is dőlt a szekérre, mégpedig akkora zuhanással, hogy szekeret, tehenet, mindent úgy szétlapított, mint egy lepényt.

Hej! Vakarja a füle tövét együgyű Miska, mit tegyen ő most?! Hát hogy üres kézzel mégse menjen haza, vette a fejszéjét meg a szekérkötő láncot a karjára, s úgy indult haza.

Útközben elért egy tóhoz. Mit lát a tóban a nád között? Három vadrucát. Hogy a feleségét a két tehénért kibékítse – azt gondolta –, a fejszével agyondobja a rucákat. De a rucák elrepültek, a fejsze a vízbe csuppant, s azzal az is oda!

No már most hogy vegye ki onnan? – gondolta. Csak nem megy be a vízbe egy semmi fejszéért? – Ne te ne! – kurjant fel észbekapva, a homlokára ütve. Mégiscsak van itt ész! Veszi a láncot, a fejsze után hajítja. Egy dolog végett még kár volna, de a kettő már csak megérdemli, hogy a vízbe menjen! Gondolta azt is, a lánc majd ráütődik a fejszére, s így megmutatja, hol kell keresni. De a lánc egyet se koppant, csak úgy a vízbe csobbant, akár a fejsze. Hát erre már nagyon méregbe jött Misó.

– Most csak azért is megkoppantalak én mind a kettőtöket! – kiáltotta dühösen.

Volt a zsebében húsz ezüst húszas, előkapta nagy bosszúsan, s egyiket a másik után a tóba hajigálta, hogy valamelyik csak rákoppan a fejszére. De bezzeg, hogy csak nem koppant. Aj! átkozódott szertelen méreggel Miska, csak azért is kiveszlek, te fejsze, onnan. Nagy ízibe nekivetkőzött, be a tóba!

Öreg este lett, mire a keresést elunta, s meg is fázott. Hát kijött, hogy felöltözzék. Igen, csakhogy amíg ő a tóban űzte a hóbortját, a ruháját a kutyák elhordták a partról, meztelenül kellett hazamennie.

Vallatóra fogta otthon azonnal a felesége. Mit tehetett mást szegény Miska, csak elbeszélte, hogy s mint járt aznap. Hát attól olyan méregbe jött az asszony, hogy előkapta a laskasirítőt, s úgy elagyabugyálta szegény Miskát, hogy elég lett volna az ütést számolni is, nemhogy tűrni. Reggelre kelve pedig az asszony feltarisznyálta s iskolába kergette az urát! Hogy talán egy kis észt tudnának verni annak abba a buta fejébe!

Amint ment Miska az iskola felé, hát egyszer csak, íme, talál az úton egy nagy tarisznya pénzt! Szalad vissza azonnal nagy örvendezéssel, hogy mégiscsak szereti őt az a jó Isten, mert bezzeg hogy helyreütötte az ő tegnapi károsodását!

Keresi azonközben a pénz gazdája az elveszített pénzét, s Misóval is találkozik. Kérdi tőle:

– Hallja-e, nem talált erre az úton egy tarisznya pénzt?

Azt mondja Miska:

– De igenis találtam, épp akkor, mikor először mentem az iskolába.

Dühbe jött a szegény káros, mert azt hitte, hogy csúfolódik vele Miska, s jól ellazsnakolta a hitvány Miskát. Telt-múlt megint az idő. Azt mondja egy vasárnapra kelve az asszony Miskának:

– Hallja-e, apjuk, én elmegyek a templomba! Amíg haza nem jövök, ügyeljen arra a szál kolbászra a lábasban meg arra a fazék káposztára, nehogy odasüljön vagy elégjen.

Jó! Odaül a tűzhelyhez Miska. Forgatja a kolbászt, s csipegeti, s forgatja a káposztát, s csipegeti abból is a húst; addig vette, addig csipegette s ette a lábasból a kolbászt, fazékból a húst, amíg mind el nem csipegette; úgy jóllakott, akár egy esperes.

– Aunye! – nyújtózott egyet együgyű Misó, mikor már kész volt a nagy gyomrozással. – Igyunk is rá, ne csak együnk!

Ment hát le a pincébe borért. Megnyitja a csapot. Hát abban a percben ott látja a kutyát is maga mellett. Mit keres ez itt?!

– Ejnye, hogy a farkasok rágjanak meg! Nem viszed el a hírt a szomszédba, hogy mit csinálok, de még asszonyodnak se árulsz el! – rikkantott rá Misó. – Mit vágjak hozzád?

Avval kikapta a csapot a hordóból, s azt hajította utána a kutyának. Hiszen a kutya el is futott nagy vonítva, hanem a bor is mind egy cseppig kifolyt a hordóból.

– Ejnye, ejnye, hogy tettem ilyen bolondot? – vakarta a füle tövét nagy sopánkodva Misó, amint meglátta, mit csinált.

Hanem hát ember téved – gondolta –, de ember is teszi jóvá!

Nekilátott újra a tennivalónak, kinyitotta a szuszékfedelet, és elkezdette hordogatni abból a puliszkalisztet a pincébe, hogy behintse, beitassa vele a tócsában álló bort. Áldott szerencsére jött hamarosan a felesége a templomból.

Látja itt is, látja túl is, hogy semmi egyéb, hanem csak kárra kár, a szegény asszony olyan pulykaméregbe gurult, hogy megint úgy „ellaskasirítőzte”, vagyis hogy a tésztanyújtófával megint úgy helybenhagyta együgyű Misót, hogy az végül csak az ágy alatt érezte maga emberének magát. De az asszony onnan is kihúzta. És kilökte a kapun, hogy le is út, fel is út.

– Miska, többet a lábad be ne tedd a jószágra, mert kitekerem a nyakad! – kiabálta az asszony.

Jól van, ha már így megesett a vásár, mit tehetett egyebet, elindult együgyű Miska világgá, szolgálatot keresni. Ment, ment, ameddig mehetett, amíg be nem keveredett egy rengeteg nagy erdőbe. Ott találkozott – kivel? Az ördöggel! Azt mondja neki az ördög:

– Hol jársz itt, te ember, a mi országunkban?

– Hát én biza szolgálatot keresnék, ha kapnék – mondja együgyű Misó.

Az ördögnek éppen cselédre volt szüksége. Nagy íziben meg is alkudtak. Misa persze minden dolgot vállalt – mindent megtesz, mindenhez ért! Hanem alighogy az ördög házához ért Misó, kezébe nyomtak egy nagy hordót, akkorát, hogy üresen is alig vonszolta. A sok ördögfióka meg rárivallt, hogy hozza tele vízzel!

Hm! – gondolta Misó – mit csináljon ő most? Hiszen üresen csak elvoncikálja hol erre, hol arra a kútig; de vízzel tele megbillenteni sem tud akkora magazinum hordót, nemhogy hazavinni képes lehetne.

Hanem amíg így gyöntölődött, fontolódott Misó magában a kútnál, megunták várni otthon az ördögök. Egyet utána küldöttek. Haj, megszeppent Misó, amint az ördögöt feléje menni látta, hogy mi lesz most. Hát hogy valamit mégis csináljon, előkap egy fácskát, s ásni kezdi vele a kút mellékét.

– Hát te, ember, mit csinálsz itt? – kérdi az ördög.

– Mit?! – kezdi Misó. – Mit? Hát azt hiszitek, hordom én nektek hordónként a vizet?! Kiásom az egész kutat, s egyszerre hazaviszem!

– Jaj, ne tedd! jaj, azt ne tedd! – kezdett rimánkodni az ördög – mert ha otthon a kút, az a sok ördögfióka mind kiissza, s azután mit iszunk? Inkább én hordom helyetted.

– Ez már mondás – hagyta helyben Misó kegyes leereszkedéssel.

Másnap az erdőre küldték fáért. De hogy legalább öt-hat szál fát hozzon. Megijedt Misó, hogy vigyen ő haza akkora világnagy szálfákat, mikor az ő erejéhez egy forgács is bőven elég lett volna. Törte erősen az eszét, hogy mitévő legyen. S aközben, hogy mégis valamit tegyen, elkezdette az egyik szálfát a másikhoz kötözgetni.

Megunják otthon várni az ördögök. Egyet megint csak utána küldöttek.

– Hát te mit csinálsz itt? – kérdi az ördög, amint meglátta Misó munkáját.

– Mit-e, te? Hisz csak nem járok ki mindennap az erdőtökre fáért! Összekötöm a fákat, s egyszerre mind hazaviszem az egész erdőt!

– Jaj, ne tedd, az Istenért, hisz ha otthon lesz, mind elégetjük egyszerre, s télire egy szál se maradna. Inkább én hordok helyetted, rátánként.

– Jól van! – feleli Misó – hát hordjad, ebadta ördöge, ha nem lehet belőled abódi pap.

Hanem otthon most már összesúgtak az ördögök, hogy miképp tegyék el láb alól valamerre Misót, mert még bajt hoz rájuk ez az átkozott fajzat. Azt határozták, hogy amíg éjjel alszik, összevagdalják. Szerencsére éppen hallgatózott Misó, hát meghallotta az ördögök határozatát is.

Kérdik tőle az ördögök este, hogy hol is szokott aludni.

Feleli nekik Misó:

– Én csak úgy az eresz alatt, a szűrömbe takaródzva.

Összenéznek az ördögök, ez kell nekünk, miénk az életed már, Misó.

De együgyű Misónak is volt magához való esze. Amint megestül az idő, fogta Misó a favágótönköt, s vitte az eresz alá, szépen lefektette, a szűrével, már mintha éppen ő lett volna, beterítette. Maga pedig bebújt a szalmalikába, aludni.

Éjjel aztán kilopódzkodtak az ördögök. Összeaprították úgy az ördögök a favágótönköt az éjjeli sötétben, hogy egy porcikája sem maradt sértetlen.

– Na, ez ugyancsak erős volt – mondták az ördögök, amint megvolt a nagy csata.

Reggel Misó szépen előjött, vette a dirib-darabra vagdalt szűrét a vállára.

Így ment bé az ördöghadhoz, szerencsés jó reggelt köszöntve nekik.

– Te vagy, Miska te? Hát – hát hogy aludtál az éjjel? – kérdik az ördögök nagy megrökönyödve, amint elevenen maguk előtt látták.

– Hát hogy – mondja Misó –, a bolhák szinte megettek. Éktelen sok a bolha, nem is fekszem én többet oda!

Na hiszen, kerekedett is ijedtség az ördögfamíliában! Hogyisne, amint azt hallották, hogy az ő fejszecsapásaik csupán bolhacsípésszámba mentek Misónál! Egynek sem volt többet istenes igyekezete, hogy új próbára tegye Misót, hanem nagy ízibe teletöltöttek egy feneketlen nagy zsákot arannyal, hogy tüstént vegye, vigye, s pusztuljon a szemük elől, amerre a két látó szemével mehet.

Mondja nekik nyugodtan együgyű Misó:

– De már olyan bolondot nem teszek, hogy én vigyem! Ha azt akarjátok, hogy idő előtt elmenjek, hozzátok haza nekem, különben itt ülök a nyakatokon, míg az időm ki nem telik.

De hiszen az ördögök inkább hazavitték neki a zsák aranyat, csak éppen hogy menjen már tőlük. Misó akkor már otthon volt, megbékélt a feleségével. A házánál éppen be volt gyűlve a fonócéh, vagyis az este épp Misóéknál pödörték a guzsalyról a fonalat az asszonyok, mikor az ördög megérkezett a zsák arannyal. Mert erősen ki volt a hitvány ördög fáradva, akkorát szuszogott, lehelt, miközben a zsákot letette, hogy nagy leheletével az asszonyokat, mint a pihetollat, mind felröppentette a levegőbe, hogy mind a padlás felé lebegtek.

Megijedt az ördög! Fel sem tudta fogni, hogy mit is akarnak ezek most itt a feje fölött, mert hisz esze ágába se jutott, hogy az ő ziháló, nagy lélegzete emelte őket guzsalyostól a levegőbe. Kérdezte Misótól nagy megrökönyödve, mit akarhatnak, mit készítenek ellene ezek most, hogy így forognak, táncolnak a levegőben. Mert mindegyik asszony kezében ott volt a hegyes guzsaly.

– Hát nem látod, rusnya ördöge – mondja Misó –, hogy azokkal a hegyes lándzsákkal téged kerülgetnek, hogy nyársra húzzanak?

Megijedt az ördög. Átlépett a zsákon, s úgy elfutott, hogy még tán most is fut, ha végleg el nem tikkadott.

Misó meg azután már boldogul élt a zsák aranyból, vagy tán még ma is él, ha eddig meg nem halt.