Szutyejev: Kispipi és kiskacsa- Én is! - mondja Kispipi.
- Sétálni megyek. - mondja Kiskacsa.
- Én is! - mondja Kispipi.
- Fogtam egy lepkét.- mondja Kiskacsa.
- Én is! - mondja Kispipi.
- Elkaptam egy kukacot.-mondja Kiskacsa.
- Én is! - mondja Kispipi.
- Úszni megyek. - mondja Kiskacsa.
- Én is! - mondja Kispipi.
- Már úszom is. - mondja Kiskacsa.
- Megfulladok!- mondja Kispipi.
Kiskacsa kihúzta Kispipit, majd azt mondta.
- Úszni megyek.
- De én nem. - mondta Kispipi.
Szutyejev: A három kiscica
Három kiscica, egy fekete, egy szürke meg egy fehér, meglátott egy egeret, és - uccu neki! - utána futottak.
A kisegér beugrott a lisztesládába. A ksicicák - hopplá! - utána.
A kisegér elszaladt. A ládából pedig három fehér cica mászott ki.
A három fehér kiscica meglátott az udvaron egy békát, és- uccu neki! - utána futottak.
A béka beugrott egy ócska kályhacsőbe.
A kiscicák - hopplá! - utána.
A béka szépen tovaugrándozott, és a kályhacsőből előbukkant három fekete kiscica.
A három fekete kiscica meglátott a tóban egy halacskát, és -uccu neki! - utána ugrottak. A halacska elúszott, és a tóból kimászott három csuromvizes kiscica.
És a három vizes kiscica elindult hazafelé. Útközben szépen megszáradtak, és olyanok lettek, mint voltak: egy fekete, egy szürke és egy fehér kiscica.
Szutyejev: A gomba alatt
A hangyát egyszer utolérte egy nagy eső. Hova bújjék előle? Egy apró kis gombát látott meg a Hangya a tisztáson, odaszaladt és elbújt a gomba kalapja alá. Üldögél a gomba tövében, várja, hogy elálljon az eső. Ámde az eső egyre jobban zuhogott. Egy agyonázott Pillangó vánszorgott a gombához.
-Hangyácska, Hangyácska, engedj ide emgem is a gomba alá! Úgy eláztam, nem tudok repülni!
-Már hogyan is engednélek - kérdezte a Hangya -, hiszen magam is csak éppen elférek alatta?!
-Sebaj! Kis helyen is elférnek, akik szeretik egymást. Erre aztán a Hangya beeresztette a Pillangót a gomba alá. Az eső meg egyre csak zuhogott. Futva jön Egérke.
-Engedjetek a gomba alá engem is! Patakokban folyik a víz rajtam!
-Ugyan hogyan engedhetnénk ide? Nincs itt már szabad hely.
-Húzzátok magatokat összébb egy kicsit!
Összébb húzták magukat és beengedték az Egérkét a gomba alá. Az eső zuhogott, sehogy sem akarta abbahagyni. Arra ugrándozott a Veréb, és így sírt-rítt:
-Megázott a tollacskám, megfáradt a szárnyacskám! Engedjetek be engem is a gomba alá megszáradni, megpihenni, az eső végét kivárni!
-Nincs már több hely!
-Húzódjatok összébb, nagyon kérlek benneteket!
-Na jól van. Összébb húzódtak - jutott hely a Verébnek is. Ekkor a Nyúl ugrott ki a tisztásra, és meglátta a gombát.
-Bújtassatok el! - kiáltozta. - Mentsetek meg! Üldöz a Róka!
-Sajnálom a Nyulat - szólt a Hangya. - Tudjátok mit? Húzdózkodjunk összébb! Alighogy, a Nyulat elrejtették, odaért a Róka is.
-Nem láttátok a Nyulat? - kérdezte.
-Nem láttuk bizony! Közelebb lopakodott a Róka, és szaglászni kezdett.
-Nem itt bújt el?
-Ugyan, hogy bújhatott volna ide? Megcsóválta a farkát a Róka, és elment. Közben az eső is elállt, a nap is kisütött. Előbújtak a gomba alól mindahányan, és örvendeztek. A Hangya elgondolkozott, és azt mondta:
-Hát ez hogyan történhetett? Először még nekem is alig volt helyem a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértünk!
-Brehehehe! Brehehehe! - heherészett valaki. Mindannyian odanéztek: a gomba kalapján ült a Béka, és jóízűen nevetett:
-Ó, ti okosok! Hiszen a gomba... A mondatot abbahagyta, őket pedig otthagyta. Mindannyian a gombára néztek, és nyomban kitalálták, hogyan történhetett az, hogy előbb egynek is alig akadt helye a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértek.
Szutyejev: MIAU
A Kutyus a pamlag előtt aludt a szőnyegen.
Álmában egyszerre csak úgy hallotta, mintha valaki azt mondaná: - Miau !
Felkapta a fejét, körülnézett - sehol senki !
"Biztosan álmodtam az egészet" - gondolta, és kényelmesen visszafeküdt.
De megint csak azt mondta valaki: - Miau !
Ki nyávogott ? A Kutyus felugrott, körülfutotta a szobát, benézett az ágy
alá, az asztal alá - sehol senki ! Felmászott az ablakpárkányra is.
Meglátta a Kakast, amint az ablak előtt az udvaron sétálgatott.
"Biztosan ez ébresztett fel" - gondolta a Kiskutya, és kifutott az udvarra a
Kakashoz. - Te nyávogtál ? - kérdezte.
- Én nem nyávogok, én beszélek - csapkodott a Kakas a szárnyával, és
tüstént elkiáltotta magát: - Kukurikuuú !
- Mást nem tudsz beszélni ?
- Nem, csak azt, hogy "kukurikú" - válaszolta a Kakas.
A Kutyus a hátsó lábával megvakarta a fülét, és visszament. Alighogy a
lépcsőhöz ért, ismét megszólalt valaki: - Miau !
"No, most megvagy"! - szólt magában a Kiskutya, és mind a négy lábával
kaparni kezdte a földet a feljárat alatt. Jókora lyukat ásott, s a lyukból egy
szürke egérke ugrott elő. - Te nyávogtál ? - kérdezte tőle szigorúan a Kiskutya.
- Cin, cin, cin - cincogta a Kisegér -, én nem, de ugyan ki nyávoghatott ?
- Valaki azt mondta, hogy "miau".
- Közel ? - nyugtalankodott az Egérke.
- Hát itt, egészen közel - felelte a Kutyus.
- Juj, de félek ! Cin, cin, cin, - cincogta az Egérke, és besurrant a feljáró alá.
A Kutyus elgondolkozott. Most pedig a kutyaól mellől hallatszott jó hangosan: - Miau !
A Kiskutya háromszor is körbefutotta az ólat, de senkit sem talált. Odabent azonban
valaki mozgolódott. "Itt van hát - gondolta magában. - Mindjárt megfogom !" - és
közelebb lopódzot az ólhoz. Láncát csörgetve, hatalmas, bozontos kutya ugrott eléje.
- R-r-r-r ! - morgott a Kutya.
- Én... én csak megakartam tudni...
- R-r-r-r- !
- Ön nyávogott talán ? - suttogta a Kiskutya, és behúzta a farkát.
- Én ?! Talán gúnyolódsz, ebadta ?!
A Kutyus ugyancsak szedte a lábát, elfutott a kertbe, és egy bokor alá bújt.
És itt, éppen a feje fölött, valaki megint azt mondta: - Miau !
Kikukucskált a bokor alól. Az orra előtt egy virágon bolyhos méhecske ült.
"Itt van hát, aki nyávogott !" - és be akarta kapni a Méhet.
- Z-z-z-z ! - zümmögött sértődötten a Méhecske, és belecsípett a Kutyusba.
A Kutyus feljajdult, nekiiramodott, a Méh utána.
- Züm, züm, megcsíplek ! Züm, züm, megcsíplek !
Futott a Kutyus a tóhoz - és beleugrott a vízbe !
Amikor újra kidugta a fejét, a méh már nem volt sehol. És ekkor hirtelen
megint nyávogott valaki: - Miau !
- Te nyávogtál ? - kérdezte csuromvizesen a Halat, amelyik mellette úszott el.
A Hal nem válaszolt semmit, csak a farkával csapkodott, és eltűnt a tó mélyén.
- Kva-kva-kva ! - nevetett a Béka, aki egy vízililiom tetején ült.
- Hát te nem tudod, hogy a halak nem beszélnek ?
- Talán bizony te nyávogtál ? - kérdezte a Kutyus a Békát.
- Kva-kva-kva ! - hahotázott a Béka. - Milyen buta vagy ! A békák csak brekegnek.
És beugrott a vízbe... A Kiskutya csuromvizesen, feldagadt orral hazaballagott.
Szomorkodva feküdt a pamlag elé a szõnyegre. Egyszerre csak újból hallotta: - Miau !
Felugrott - és íme, az ablakpárkányon ott kucorgott a Cirmos. - Miau - nyávogott a Kiscica.
- Vau-vau-vau ! - ugatott a Kutyus, aztán eszébe jutott, hogyan morgott a bozontos Komondor,
és õ is morogni kezdett: - R-r-r-r ! A Cica felhúzta a hátát, és fújt: - S-s-s-s !
Aztán prüszkölt: Fr-fr ! És kiugrott az ablakon. A Kiskutya pedig szépen visszament a
szõnyegre, és lefeküdt aludni. Most már tudta, ki nyávogott.
Szutyejev: A négy kis ezermester
Kakaska - Aranytaréj - Kakaska. Elmentek egyszer az erdőbe gombászni, virágot szedni, rőzsét gyűjteni, bogyót eszegetni.
Mentek, mentk az erdõben, és kiértek egy tisztásra. Körülnéztek, hát látják ám, hogy egy üres, gazdátlan szekér áll a tisztás
közepén. Üres, gazdátlan szekér, annyi bizonyos, de azért nem akármilyen egy szekér ám az ! Minden kereke más és más:
az egyik egy icike-picike kis kerék, a másik már nagyobbacska; a harmadik amolyan se nem kicsi, se nem nagy; a negyedik meg a legeslegnagyobb. A szekér réges-rég ott állhatott már, a gombák is előbújtak alóla. Legyecske, a kis Béka, Sünike meg
Kakaska csak álltak, álltak a szekér előtt, bámulták, és tátott szájjal álmélkodtak. Egyszerre csak előugrik egy nyúl a bokorból, Ő is nézi, kacarászik. - Tiéd ez a szekér ? - kérdik a Nyúltól. - Nem, ez a Medve szekere. Csinálta, csinálgatta egy ideig, de nem
jutott a végire, hát kihajította. Azóta is itt áll.
- Hát akkor fogjuk meg, és vigyük haza ezt a szekeret! - mondta Sünike. - elkél majd a háztartásban.
- Úgy van, vigyük haza ! - helyeseltek a többiek. Nekiláttak hát mindnyájan, nyomták, lökték, taszigálták a szekeret, de az bizony
nem mozdult. Húzták-vonták előre-hátra. A szekér meg hol jobbra dőlt, hol balra. Hepehupás, rossz az út is, itt egy gödör, ott egy
bucka. A Nyúl kacag, hahótázik, majd megpukkad nevettében: - Ki-hi-hi-hi-ne-he-he-hek is kell egy ilyen vacak, ha-ha-ha-ha-
hasznavehetetlen szekér ! Mind a négyen elfáradtak, de sajnálták volna otthagyni - elkél majd a háztartásban.
Megint csak Sünike hozakodott elő valamivel: - Hát akkor vigyük haza csak a kerekeket ! - Úgy van ! Gyerünk, igyekezzünk !
Leszerelték a szekérről a kerekeket, és hazagurították őket. Legyecske az icike-picike kis kereket, Sünike a nagyobbacskát,
a kis Béka a se nem kicsi, se nem nagyot,. Kakaska pedig felpattant a legeslegnagyobb kerékre, szaporán rakosgatta a lábait,
csattogtatta szárnyait, és azt kiabálta: - Kukurikúú ! A Nyúl nevette őket. - Micsoda csodabogarak, különféle kerekekkel
karikáznak hazafelé ! Ezalatt a Legyecske, a kis Béka, Sünike meg Kakaska erősen gondolkodóba estek: most aztán mihez
kezdjenek velük ? - Én már tudom ! - szólalt meg Legyecske; azzal fogta az icike-picike kis kereket és egy irinyó-pirinyó kis
rokkát csinált belőle. Sünike kitalálta: ha két kis botot erősít a saját kerekéhez, talicska lesz belőle. - Én is kifundáltam ám valamit ! -
brekegte a kis Béka, és a se nem kicsi, se nem nagy kereket a kútra szerelte, hogy könnyebben lehessen vizet húzni.
Kakaska pedig a legeslegnagyobb kereket a patal vizébe eresztette, sok-sok követ hordott oda mellé, és épített egy malmot.
Mindegyik keréknek hasznát vették a háztartásban. Legyecske fonalat fon a rokkán, a kis Béka vizet hord a kútról, öntözi a
kertet, Sünike gombát, bogyót, rőzsét szállít az erdőből talicskáján. Kakaska meg lisztet őröl a malomban. Egyszer aztán elment
hozzájuk a Nyúl megnézni, hogy élnek, mit csinálnak. És úgy fogadták, mint egy kedves vendéget szokás. Legyecske kesztyűt kötött neki,a kis Béka sárgarépával kínálta, Sünike - gombával és különféle bogyókkal, Kakaska meg töltött lepénnyel és túrós
táskával. Elszégyellte magát a Nyúl. - Bocsássatok meg nekem - mondta. Kinevettelek benneteket, de most már látom, hogy akik
ilyen ügyesek és leleményesek, mint ti vagytok, azoknak kis kerék, nagy kerék egyaránt hasznot hajthat.
Szutyejev: A kis hajó
Sétálni indult Brekus, Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka. Elérkeztek egy patakhoz.
- Fürödjünk meg ! - brekegte Brekus, és beugrott a vízbe.
- Nem tudunk úszni - mondta Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka.
- Brehehehe !- nevetett rajtuk Brekus. - No hiszen, nem sokra megyek én veletek !
És úgy kacagott, hogy majdnem vízbe fúlt.
Nagyon megbántódott ezen Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka.
Törték a fejüket, mitévõk legyenek. Addig-addig törték a fejüket, míg végre kitaláltak valamit.
Kispipi elment, és hozott egy falevelet. Egérke egy fél dióhéjat.
Hangyácska egy szalmaszálat vonszolt oda valahonnan. Katicabogárka pedig egy cérnaszálat.
És nagy buzgón munkához láttak: a szalmaszálat bedöfték a dióhéjba, a falevelet cérnával
hozzákötötték, és máris készen állt a kis hajó. A hajót vízre lökték. Beleültek és elhajókáztak !
Brekus kidugta fejét a vízbõl, hogy tovább nevessen rajtuk, de a kis hajó már messze járt... utól se érheted!
Szutyejev: Az okoska botocska
Hazafelé tartott a kis Sündisznó. Útközben találkozott a Nyúllal, és együtt ballagtak tovább. Kettesben feleannyinak tűnik az út.
Hosszú az út hazáig, mennek, mendegélnek, beszélgetnek. Az út közepén egy bot hevert. A nagy beszélgetésben a Nyúl nem
vette észre, megbotlott benne, és majdnem orra bukott.
- Ó, te ! - mérgelõdött a Nyúl. Jól belerúgott a botba, és az messzire elrepült. De a Sündisznó felemelte a botot, vállára vette, úgy futott, hogy utolérje a Nyulat. Meglátta a Nyúl, hogy a Sündisznó felemelte a botot.
- Minek neked ez a bot ? Mi hasznod belőle ? - csodálkozott.
- Ez nem valami egyszerû bot csupán - magyarázta Sündisznó. - Ez egy okoska-botocska.
A Nyúl csak megvetően kuncogott. Továbbmentek, mendegéltek, és elérkeztek egy kis patakhoz. Nyúl egyetlen ugrással átvetődött a patak túlsó oldalára, s onnan kiáltott vissza:
- Hé, Szúrós Fej, dobd el a botodat ! Nem tudsz vele átvergődni a patak innenső partjára !
Sündisznó azonban nem válaszolt erre semmit, csak egy kicsit hátrahúzódott, aztán nekifutott. Futás közben a botot leszúrta a patakocska közepére, és egyetlen lendülettel átugrott a túlsó partra, s úgy állt meg a Nyúl mellett, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Nyúlnak tátva maradt a szája az álmélkodástól.
- Hû, de nagyot tudsz te ugrani !
- Egyáltalán nem tudok ugrani - válaszolta Sündisznó. - Csak ez az okoska-botocska- mindenen-átugrócska segített nekem.
Továbbmentek, mendegéltek, s egy mocsaras részhez érkeztek. Nyúl egyik zsombékról a másikra ugrott. Sündisznó mögötte haladt,
és a bottal vizsgálgatta maga előtt az utat.
- Hé. te Szúrós Fej ! Mit vánszorogsz ott ilyen lassan ? Bizonyára a botod...
Nem tudta azonban befejezni a mondatot Nyúl, mert megcsúszott a zsombékon, és füle hegyéig merült a mocsárban. Jaj, mindjárt
lemerül és megfullad ! Átcammogott Sündisznó egy másik zsombékra, amelyik közelebb esett a Nyúlhoz, s odakiáltotta neki:
- Kapd el a botot ! De jól markold meg !
Elkapta a Nyúl a bot végét, Sündisznó pedig teljes erejéből megrántotta a botot, és kihúzta barátját a mocsárból. Amikor nagy nehezen kijutottak a biztonságos talajra, azt mondta a Nyúl a Sündisznónak.
- Köszönöm, Sündisznó barátom, hogy megmentettél.
- Ugyan, hogy mondhatsz ilyet ! Nem én mentettelek meg, hanem ez az okoska-botocska-minden-bajból-kihúzócska !
Megint mentek, mendegéltek, és egy nagy, sűrű, sötét erdő szélén megláttak a földön egy kis madárfiókát. Kiesett a fészekből, panaszosan csipogott, a szülei ott röpködtek fölötte, nem tudták, mit tegyenek.
- Segítsetek, segítsetek ! - csiripelték.
A fészek magasan volt, sehogy sem lehetett elérni. Se a Sündisznó, se a Nyúl nem tudott fára mászni. Pedig valahogy segíteni kell a kismadáron. Törte a fejét a Sündisznó, s addig törte, amíg csak ki nem találta, mit kell tenni.
- Állj arccal a fa törzse felé ! - parancsolt rá a Nyúlra.
Nyúl oda is állt a fához, két mellső lábát feltette a fa törzsére. Sündisznó rátette a madárkát botjának hegyére, s a bottal felkapaszkodott a Nyúl vállára, s magasba emelte a kismadarat. Majdnem elérték a fészek szélét. A kismadárka ijedten csipogott egyet, aztán nagy bátran elrugaszkodott, beugrott a fészekbe. Hogy örvendeztek a madárszülők !
Ujjongva röpködtek a Sündisznó és a Nyúl feje körül, s egyre csak azt csiripelték: - Köszönjük, köszönjük, köszönjük !
- Remek fickó vagy te, Sündisznó ! Nagyszerűen kitaláltad, mit kell tennünk.
- Ugyan, dehogyis én találtam ki ! Mindent ez az okoska-botocska-magasba-emelőcske csinált.
Elindultak befelé az erdőbe. Minél messzebbre jutottak, annál sűrűbb, annál sötétebb lett az erdő. Nyúlnak bizony elszorult a szíve. De Sündisznón nem látszik, hogy félne. Bátran halad előtte, s a bottal félrehajtja útjukból az ágakat. S ekkor az egyik fa mögül hirtelen kiugrott elébük egy hatalmas farkas, elállta az útjukat, rájuk kiáltott: - Állj !
Megtorpant a Nyúl meg a Sündisznó. Farkas megnyalta a szája szélét,fogait csattogtatva mondta nekik:
- Téged nem bántalak, te Sündisznó, mert te nagyon szúrós falat lennél. De téged, Tapsifüles, bizony bekaplak szőröstől-bőröstől !
Szegény Nyúl egész testében reszketett a félelemtől, fehér lett, mintha téli bundát öltött volna, lába szinte a földbe gyökerezett.
Behunyta a szemét - jaj, most mindjárt bekapja a Farkas ! De a Sündisznó nem vesztette el a fejét, meglendítette a botját, és nagyot
vágott vele a Farkas hátára. Farkas felvonított a fájdalomtól, nagyot ugrott, és elszaladt... Bizony úgy eliramodott, hogy még vissza se nézett.
- Köszönöm, Sündisznó, most még a Farkastól is megmentettél.
- Nem én, hanem ez az okoska.botocska-ellenségre-lecsapóska - válaszolta a Sündisznó.
Megint mentek, mendegéltek. Elhagyták az erdőt, és kiértek az útra. Bizony nem volt könnyű a felfelé vezető úton felkaptatni.
Sündisznó elöl haladt, botjára támaszkodott, de a szegény Nyúl hamarosan lemaradt, majd összerogyott a fáradtságtól.
Közel jártak már az otthonukhoz, de a Nyúl nem bírta tovább.
- Semmi baj - mondta a Sündisznó -, kapaszkodj a bot végébe.
Nyúl megmarkolta a botot, és Sündisznó a botnál fogva szépen felcipelte az emelkedő tetejére. És a Nyúl rögtön megérezte,
mennyivel könnyebb így haladni felfelé.
- Nézd csak - mondta -, a te okoska-botocskád most is segített rajtam.
Így vezette haza a Sündisznó a Nyulat az otthonába, ahol már olyan régóta várt rá Nyúlné asszonyság meg a gyerekek.
Örvendeztek Nyúlék, hogy megint együtt vannak, és Nyúl azt mondja Sündisznónak:
- Ha nem lett volna ez a te csodatevő okoska.botocskád, bizony sohasem láttam volna viszont az otthonomat.
Elmosolyodott ezen a Sündisznó, s azt mondta neki: - Fogadd el ajándékba ezt a botot. Talán szükséged lesz rá.
Nyúlnak szinte a szava is elakadt a csodálkozástól.
- S veled mi lesz a csodálatos okoska-botocska nélkül ?
- Sebaj ! - válaszolta a Sündisznó. - Botot mindig lehet találni. Az okosságot pedig - és megkocogtatta ujjával a homlokát -,az okosságot pedig innen veszem hozzá !
Mindent megértett most már a Nyúl.
- Milyen igazad van: nem a bot a fontos, hanem az okos fej, no meg a jó szív!
Szutyejev: Az alma
Késő őszre járt az idő. A fákról már réges-régen lehullottak a levelek, egyedül csak a vadalmafa legtetején árválkodott egyetlen alma.
Nyúl futott át az erdőn, és meglátta az almát. Hogyan lehetne megszerezni ? Nagyon magasan van - nem tud odáig felugrani.
- Kárr - kár ! Körülnéz a Nyúl, és meglátja, hogy a szomszédos fenyőfán ott üldögél a Varjú, és jóízűen nevet rajta.
- Hallod-e, Varjú koma ! - kiáltotta a Nyúl. - Szakítsd le nekem az almát.
Varjú átrepült a fenyőről a vadalmafára, és letépte az almát. De az kiesett a csőréből, le a földre.
- Köszönöm szépen, Varjú koma ! - kiáltottaa Nyúl, és fel akarta venni az almát, de az - uramfia, mit látnak szemei ?! - szusszant egyet és elszaladt. - Hát ez meg miféle csoda ?
Megijedt a Nyúl, de aztán rájött, mi történt. Az alma a fa alatt összegömbölyödve alvó Sündisznócska hátára pottyant. Az álmából
fölriasztott Sündisznócska ijedtében futásnak eredt, és tüskéin magával vitte az almát is.
- Állj meg, állj meg ! - kiáltozott a Nyúl. - Hová viszed az almámat ?
- Ez az én almám. Leesett a fáról, és én elkaptam.
Nyúl odaugrott Sündisznócskához.
- Azonnal add vissza az almámat ! Én találtam rá !
Odarepült hozzájuk a Varjú is.
- Felesleges vitáznotok, ez az én almám, én téptem le a fáról, magamnak !
Sehogy sem tudtak megegyezni, mindegyikük a magáét hajtogatta, kiabálta: - Ez az én almám, az enyém !
Veszekedésük felverte az erdő csendjét. Verekedésig fajult a dolog: a Varjú csőrével belecsípett a Sündisznócska orrába, a Sündisznócska tüskéivel megszúrta a Nyulat, a Nyúl pedig oldalba rúgta a Varjút...
Ekkor ért oda hozzájuk a Medve. Rájuk bömbölt:
- Mi történik itt ?! Mi ez a lárma ?!
Azt felelik neki a verekedők:
- Medve, te vagy itt az erdõn a leghatalmasabb, a legbölcsebb. Légy te a bíró. Azé legyen az alma, akinek te ítéled.
Ezzel elmesélték a Medvének, hogy s mint esett a dolog. Medve gondolkodott, töprengett egy ideig, megvakarta a füle tövét, aztán megkérdezte:
- Ki találta az almát ?
- Én ! - felelte a Nyúl.
De ki tépte le a fáról ?
- Bizony, hogy én! - károgta a Varjú.
- Jól van. De ki kapta el ?
- Én kaptam el ! - kiáltotta a Sündisznócska.
- Nos hát akkor - ítélte a Medve - mindhármótoknak joga van az almára.
- De csak egy almánk van ! - kiáltotta egyszerre a Sündisznócska, a Nyúl és a Varjú.
- Osszátok el az almát szép egyforma darabkákra, és mindegyiktek vegye el a maga részét.
Megint egyszerre kiáltották mind a hárman:
- Hogy a csudába nem jutott ez az eszünkbe ?!
Sündisznócska elvette az almát, és négy egyforma részre vágta. Egy darabot a Nyúlnak kínált.
- Tessék, ez a tiéd, Nyúl, mert te láttad meg elsőnek.
A másodikat a Varjúnak adta.
- Ez a tiéd, mert te tépted le.
A harmadik darabot õ nyelte le.
- Ez az enyém, mert én kaptam el az almát.
A negyedik darabkát pedig a Medve mancsába nyomta.
- Ez a tiéd, Medve.
- Ugyan, miért ? - ámuldozott a Medve.
- Azért, mert te békítettél össze és vezettél a helyes útra bennünket !
És mindannyian megették a részüket az almából, és mindenki elégedett volt,
mert a Medve igazságosan döntött, senkit sem bántott meg.
Szutyejev: A kisegér és a ceruza
Egyszer volt, hol nem volt, volt Vova asztalán egy ceruza. Vova gyakran rajzolt vele képeket, és a Ceruza engedelmesen lerajzolt
mindent, amit Vova akart. Egyszer, amikor Vova aludt, egy egérke mászott az asztalra. Meglátta a ceruzát, felkapta, és vonszolni
lezdte az egérlyuk felé.
- Engedj el, kérlek ! - könyörgött a Ceruza. - Mire kellek én neked, hiszen fából vagyok: nem lehet engem megenni !
- Rágcsálni akarlak - mondta a Kisegér. - Bizseregnek a fogaim, s emiatt folyton rágcsálnom kell valamit.
Így ni ! - és a Kisegér úgy megharapta a Ceruzát, hogy az feljajdult belé.
- Jaj ! - kiáltotta a Ceruza. - Akkor legalább hadd rajzoljak valamit utoljára, aztán tégy amit akarsz.
- No jó - egyezett bele az Egérke -, rajzolj hát ! Utána úgyis apró darabokra ráglak !
Nagyot sóhajtott a Ceruza, és rajzolt egy kört.
- Ez sajt ? - kérdezte az Egérke.
- Lehez sajt is - mondta a Ceruza, és még három kis karikát rajzolt.
- Hát persze, hogy sajt ! Ezek itt benne a lyukak - találgatta az Egérke.
- Lehetnek lyukak is - egyezett bele a Ceruza, és még egy nagy kört rajzolt.
- Ez alma ! - kiáltott fel az Egérke.
- Lehet alma is - mondta a Ceruza, és néhány ilyen hosszú kifliformát rajzolt.
- Már tudom ! Ez itt kifli, ezek meg kenyerek ! - kiáltotta szája szélét nyalogatva a Kisegér. - No, fejezd be gyorsan, mert már nagyon
bizseregnek a fogaim !
- Várj egy pillanatig - szólt a Ceruza, s amikor ezeket a háromszögeket kezdte rajzolni, a Kisegér felkiáltott:
- Hiszen ez olyan, mint egy macs...! Ne rajzold tovább !
A Ceruza azonban már hosszú bajuszt is rajzolt.
- Igen, ez egy igazi macska ! - cincogott a megrémült Egérke. - Segítség !
És bemenekült az egérlyukba. Azóta az orrát sem dugta ki onnan. Vova ceruzája még most is megvan, csak ilyen kicsi lett.
Te is próbálj ceruzáddal ilyen macskát rajzolni, hadd féljenek az egerek!
Szutyejev: A kakas meg a színek
Vova rajzolt egy kakast, de elfelejtette kifesteni. Elment a kakas sétálni.
- Miért jársz te ilyen színtelenül ? - ámuldozott a Kutya.
Megnézte magát a Kakas a víz tükrében. "Igaz...Igaz, igaza van a Kutyának.
- Ne szomorkodj - tanácsolta neki a Kutya. - Eredj el a színekhez, õk majd segítenek rajtad.
Odament a Kakas a színekhez, szépen kérte õket:
- Színek, színek, segítsetek !
- Jól van... - szólt a Piros, és megfestette a taréját és a szakállkáját.
A Kék meg a farktollát. A Zöld a szárnyát. A Sárga meg a begyét.
- Így már igazi Kakas vagy - mondta a Kutya.
Szutyejev: A szeszélyes cica
Panni az asztalnál ült, rajzolgatott; különféle színekkel festette ki a képeket. Egyszercsak
a szék támlájára ugrott a zöld szemű cirmos Cica, és figyelmesen nézegette a rajzokat.
- Mit csinálsz, panni ? - kérdezte kíváncsian, és puha, fehér mancsát rátette a kislány vállára.
- Házacskát rajzolok neked - felelte Panni. - Nézd csak, Cicuskám, pirosra festem a tetejét, az ajtaját meg sárgára.
- Csak azt nem tudom: mit is csinálok majd ebben a házikóban ?
- Tüzet raksz, és felforralod a tejecskédet.
És már oda is rajzolta Panni a bodros füstgomolyagot; az vidáman szállt felfelé a kis házacska kéményéből.
- Hát az ablaka hol van ? - kérdezte a Cica. - Igazán tudhatnád, hogy a cicák mindig az ablakon ugrálnak be.
Szép kis ház ez, mondhatom ! Még ablaka sincsen.
- Ne türelmetlenkedjél, már itt is vannak az ablakok - szólt szelíden Panni. - Egy, kettő, három a ház oldalára, egy meg a padlásra.
Szép egyenes vonalakkal rajzolta meg a kislány a négy kicsi ablakot. De a Cirmos csak tovább kérdezgette.
- Hát sétálni hol fogok ? Vagy mindig csak itthon unatkozzam ?
Panni szép deszkakerítést rajzolt a ház köré.
- Itt sétálhatsz majd, Cicuskám, ez lesz a kert; kaput is rajzolok rá.
Nézte, nézte a Cirmos a képet, azután gúnyosan megszólalt:
- Ezt nevezed kertnek ? Hisz ez csak üres udvar !
Várjál ! Mindjárt rajzolok neked egy gyönyörű szép kertet is. Látod, itt van egy virágágy, mellette egy almafa, sok-sok piros alma terem rajta. Ezt a két kerek ágyást meg zöldséggel ültetjük tele; az egyikbe sárgarépát ültetünk, a másikba káposztát.
- Káposztát ? - nyávogta a Cica. - Nem vagyok én tapsifüles, hogy káposztával éljek. Ha kedvem szottyan egy kis horgászásra, hol fogok majd aranyhalacskát ?
Panni már rajzolta is a kis, kék vizű, kerek tavat, és bele három aranyhalacskát.
- No jól van, ezzel meg vagyok elégedve - dorombolta Cirmos. - De, Pannikám, ugye lesz baromfi is a kertemben ?
- Persze, hogy lesz Cirmoskám. Nézd, már itt is van ez a nagy tarajos, tarka farkú kis kakas, mellette meg a bóbitás, kendermagos tyúkanyó. Kapsz még három pelyhes csibét is, meg egy sárga csőrű libát a tó partjára.
A Cica megnyalogatta a szája szélét, elégedetten dorombolt.
- Miau, miau, ezt már szeretem ! Hát a kis egerek ? Ugye lesznek egerek is a házikómban ?
- Szó sincs róla, egér nem kerülhet a házba.
- És ki őrzi majd a házacskámat, ha elmegyek hazulról ?
- Ne félj, lesz házőrző is.
Panni rajzolt is egy kis takaros kutyaólat, eléje meg egy rövid szőrű, kurta lábú, cipő gombszemű kis kutyát.
- Látod, Cicuskám, ez itt Fickó kutya, ő vigyáz majd a házadra.
Ebben a pillanatban a Cica villámgyorsan leugrott a padlóra, felkunkorította a farkát, felborzolta a bundáját; zöld szemecskéje csak úgy villogott, mikor megszólalt:
- Tulajdonképpen nem is tetszik nekem a házad, sem a kert, sem az aranyhalacskák... Nem akarok benne lakni!
És elrohant a Cirmos, sértődötten, haragosan; úgy elszaladt, vissza sem nézett Pannira.
Ugye tudod, hogy miért gondolta meg magát oly hirtelen ez a szeszélyes Cica?
Szutyejev: A fenyőfa
Ma reggel a gyerekek megnézték a naptárt, és ezt olvasták le róla: december 31.Holnap hozza a Télapó a fenyőfát ! A játékok biztosan készen lesznek, de a fenyőfa még sehol sincs.
A gyerekek elhatározták, hogy levelet írnak Télapónak, küldjön nekik egy fenyőfát a s&űrű erdőből, bolyhos, zöld fenyőt, a legszebb fenyőt.
Télapó bácsinak a gyerekektől
Kedves Télapó !
Kérünk Téged, küldjél Karácsonyra egy szép fenyőt !
Játékot majd csinálunk, az nem kell.
E levelet elviszi mjd Neked egy hóember !
A gyerekek és a Hóember
Hát egy ilyen levelet írtak a gyerekek, és rögtön utána kiszaladtak az udvarra - hóembert csinálni.
Nagy egyetértésben dolgoztak: volt, aki a havat hordta, volt, aki tapasztotta.
A Hóember fejére egy lyukas vödröt tettek, két szeme szénből készült, az orra helyére meg egy szál sárgarépa került.
Nos hát, nagyon jól sikerült a Hóemberpostás ! A gyerekek átadták neki a levelet, és így szóltak:
Hóember, Hóember,
nálad jobb postás nem kell,
sötét erdőt járod,
levelünk a párod.
Télapónak vidd el őt,
keressen egy kis fenyőt,
sűrű ágú, zöld szoknyájú,
tűlevelű ismerőst.
Hozd el azt a kis fenyőt,
minden gyerek várja őt !
Beköszöntött az este, a gyerekek hazaszállingóztak, a Hóember pedig így dohogott magában:
- Hm... Ezek feladták a leckét ! Most aztán kihez forduljak, merre induljak ?
- Vigyél magaddal ! - vakkantott fel váratlanul Bobik, a kutyuska. - Jó orrom van, segítek neked megkeresni az utat.
- Persze, hogy elviszlek, kettesben sokkal vidámabb ! - örvendezett a Hóember.
Sokáig mentek, mendegéltek, a Hóember és Bobik, míg végül is elérkeztek a sűrű, nagy erdőhöz. Éppen eléjük szaladt egy nyúl.
- Errefelé lakik a Télapó ? - kérdezett rá a Hóember.
De a nyúlnak lélegzetnyi ideje sem volt, mert éppen a Róka üldözte.
- Vau ! Vau ! - ugatott fel Bobik, és õ is a Nyúl után vetette magát. Elszomorodott a Hóember.
- Úgy látszik, egyedül kell továbbmennem. És egyszerre nagy szél kerekedett, hatalmas hóvihar söpört végig az erdőn...
A Hóember megremegett és ... darabokra szakadt szét. Csak egy vödör, egy levél meg egy szál sárgarépa maradt belőle a havon.
Visszarohant a Róka, és bosszankodva mondta:
- Hol van az az ember, aki miatt elszalasztottam a nyúlpecsenyémet ?
Nézi - hát látja, hogy senki sincs ott, csak egy levél fekszik a havon. Fogta a levelet, és elszaladt vele.
Megjött Bobik is.
- Hol a Hóember ?
A Hóember nincs sehol. Épp ekkor érte utol a Farkas a Rókát.
- Mit viszel, komám ? - mordult rá a Farkas. - Felezzünk !
- eszem ágában sincs veled felezni, mikor magam is hasznát vehetem ! - szólt a Róka és elfutott.
A Farkas meg - utána. És a kíváncsi Szarka is utánuk repült.
Ott sírdogált Bobik magában, a nyulak pedig egyre csak azt hajtogatták :
- Úgy kellett, úgy kellett, minek kergettél mindig minket, minek ijesztgettél mindig minket ?
- Soha többé nem foglak benneteket bántani - mondta Bobik, és még hangosabban kezdett sírni.
- Na, ne sírj, segítünk rajtad - ígérték a nyuszik.
- Mi pedig a nyusziknak - makogták a mókuskák.
És a nyuszik nekiálltak hóembert építeni, a mókusok meg segítettek a munkában: a mancsukkal veregették, dagasztották, a farkukkal legyezgették, ragasztották. A Hóember fejére ismét egy lyukas vödröt tettek, két szeme szénből készült, az orra helyére meg egy szál sárgarépa került.
- Köszönöm nektek - szólalt meg a Hóember -, hogy újra felépítettetek. Most pedig segítsetek megkeresni a Télapót.
Elkísérték a Medvéhez. A Medve aludt a barlangjában, hát felébresztették. Elmesélte neki a Hóember, hogy a gyerekek tulajdonképpen a Télapóhoz küldték őt egy levéllel.
- Egy levéllel ? - brummogta a Medve. - Hol az a levél?
S csak ekkor kaptak észbe, hogy nincs meg a levél !
- Levél nélkül pedig Télapó nem ad nektek fenyőfát - mondta a Medve. - Jobban teszitek, ha hazamentek, majd én kivezetlek benneteket az erdőből.
S egyszerre - honnan, honnan nem ? - ott termett előttük a Szarka, és azt csörögte, örömében pörögve:
- Itt a levél ! Itt a levél !
És elmesélte nekik, hogyan talált a levélre. És mindahányan, akik voltak, elindultak a levéllel a Télapóhoz.
A Hóember sietve lépked, nagyon izgul: hol egy dombról gurul le, hol egy gödörbe pottyan,hol egy tuskóba botlik.
Persze, a Medve mindig kihúzza a csávából, de aztán megint csak darabokra szakad szét a Hóember.
Végülis elérkeztek Télapóhoz. Télapó elolvasta a levelet, és így szólt:
- Hogyhogy ilyen későn jöttök ? Jaj, Hóember, hogy fogod majd így elvinni idejére, pont karácsonyra a gyerekeknek a fenyőfát ?
Itt mndannyian a Hóember védelmére keltek, elmondták, mi történt vele. Télapó a saját szánját adta nekik, s a Hóember a fenyővel elhajtott a gyerekekhez. A Medve visszabújt a barlangjába - tavaszik kialussza magát. És reggelre a Hóember ott állott a régi helyén, csakhogy levél helyett egy zöld fenyőt tartott a kezében.
Szutyejev: Micsoda madár ez?
Élt egyszer egy liba. Szörnyen ostoba, irigy állat volt. Mindenkit irigyelt, mindenkivel összeveszett, mindenkire sziszegett...
Az emberek fejüket csóválva mondogatták:
- Szörnyű ez a Liba!
Egy alkalommal Liba meglátogatott a tavon egy hattyút. Libának nagyon megtetszett a szép, hosszú hattyúnyak.
"De jó lenne nekem is egy ilyen szép, hosszú nyak" - gondolta magában. Megkérte a Hattyút:
- Tudod mit? Cseréljünk! Neked adom az én nyakamat, s te add nekem a tiédet.
Hattyú egy kicsit gondolkodott, de aztán ráállt. Nyakat cseréltek.
Sétálgat a Liba szép, hosszú hattyúnyakával, s nem tudja, hogy mit kezdjen vele. Hol elfordítja, hol kinyújtja, hol ívben meghajlítja - sehogy sem találja kényelmesnek.
Meglátja Libát a Pelikán, s csak úgy dülöngél a nevetéstől.
- Ó, hiszen te nem vagy se liba, se hattyú - mondja neki -, hahaha!
Megsértődött a Liba, a már éppen rá akart sziszegni, amikor észrevette, hogy a Pelikánnak milyen szép, nagy, zacskós csőre van.
"De jó lenne nekem is egy ilyen szép, nagy, zacskós csőr!" - gondolta magában.
Meg is mondta a Pelikánnak:
- Tudod mit? Neked adom az én piros csőrömet, s te add nekem a te zacskós csőrödet!
Pelikán nevetett, de aztán ráállt. Cseréltek. Megtetszett a Libának ez a cserebere.
A Gémmel lábat cserélt: vaskos úszólábáért szép, vékony, hosszú gémlábat kapott.
A Varjúval elcserélte nagy, fehér szárnyát kicsi feketére.
A Pávát sokáig kellett rábeszélnie a Libának arra, hogy cserélje el vele díszes, színes farktollait az ő kis ecset farkáért.
De végül sikerült neki.
A jóságos Kakas könnyen odaajándékozta taraját, szakállát s hozzá még szép, kukorékoló hangját is.
Senkire és semmire nem hasonlított már a Liba.
Nagy peckesen sétálgatott gémlábán, varjúszárnyaival csapkodott, forgatta hattyúnyakát...
Egyszer nagy csapat liba jött vele szemközt.
- Gá-gá-gá, micsoda madár ez? - ámuldoztak a libák.
- Liba vagyok! - kiáltotta Liba, és vadul csapkodott varjúszárnyával, kinyújtotta hattyúnyakát, és pelikáncsőrét eltátva
harsogta: - Kukurikuuuú! Mindenkinél szebb vagyok!
- Hát ha te liba vagy, akkor gyere velünk! - mondták neki a libák.
Kimentek a libák egy kis rétre, és Liba velük tartott.
A libák a füvet csipegetik, de Liba csak tátog, ide-oda dobálja zacskós csőrét, sehogy se tud füvet tépni vele.
Lementek a libák a tóra fürödni, Liba is velük tartott. A libák mind úszkálnak a tóban, de Liba a parton futkos fel s alá, gémlábbal nem tud úszni.
Nevetnek a libák:
- Hahahahaha!
Liba meg visszakiált nekik:
- Kukurikuuuú!
Kijöttek a partra a libák, s egyszerre csak honnan, honnan nem ott termett a Róka!
Ijedten gágogtak a libák, és elrepültek.
Csak Liba maradt ott, a varjúszárnyak nem tudták felemelni, futni kezdett hosszú gémlábán, de pávafarka belegabalyodott a nádasba. Itt aztán hosszú hattyúnyakát elkapta a Róka, és - uzsgyi! - szaladni kezdett vele.
Meglátták ezt a libák, lecsaptak a Rókára, vadul csípték, ahol érték. Leejtette a Róka a Libát, és elfutott.
- Köszönöm, libák, hogy megmentettetek - mondta Liba -, most már tudom, hogy mit kell tennem!
Elment a Liba a Hattyúhoz, és visszaadta neki hosszú nyakát, Pelikánnak nagy, zacskós csõrét, Gémnek hosszú
lábait, Varjúnak fekete szárnyát, Pávának díszes farktollait, a jóságos Kakasnak pedig a taraját, szakállát, szép kukorékoló hangját.
És a Liba megint olyan lett, mint egy liba.
Csak most okos és nem irigy liba lett belőle.
Így szólt az én mesém a Libáról. Itt a vége, fuss el véle!
