Bob a mester

Fiam egyik kedvence ez a mese, mint sok másik hasonló korú kisfiúé is gondolom.
Imádja, ha másolunk neki ezekből a képekből, és színezheti a figurákat.

Még több itt

Népdalok

Komáromi kisleány

Komáromi kisleány, vigyél által a Dunán,
A Dunán, a Dunán, vigyél által a Dunán!

Ha átviszel a Dunán, megcsókollak a partján,
A partján, a partján, megcsókollak a partján!

Elhajtanám a libát, Komáromig mezítláb,
Libaláb, libaláb, Komáromig mezítláb.

Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van,
Soha sincs jó idő, mindig esik az eső!


A part alatt

A part alatt,
A part alatt,
Három varjú kaszál,
Három varjú kaszál.

Róka gyűjti,
Róka gyűjti,
Szúnyog kévét köti,
Szúnyog kévét köti.

Bolha ugrik,
Bolha ugrik,
Hányja a szekérre,
Hányja a szekérre.

Mén a szekér,
Mén a szekér,
Majd a malomba ér,
Majd a malomba ér.

A malomba',
A malomba',
Három tarka macska,
Három tarka macska.

Egyik szitál,
Másik rostál,
Harmadik követ vág,
Harmadik követ vág.

Szürke szamár,
Vizet hoz már,
Tekenőbe tölti,
Tekenőbe tölti.

Tehén dagaszt,
Tehén dagaszt,
Kemencébe rakja,
Kemencébe rakja.

Medve várja,
Medve várja,
Kisült-e a cipó,
Kisült-e a cipó.

Tyúk a cipót
Csipegeti,
Hangya morzsát szedi,
Hangya morzsát szedi.


Anyám Édesanyám, elfeslett a csizmám...

Anyám, édesanyám,
Elfeslett a csizmám.
Elfeslett a csizmám,
Ki varrja meg immár?

Lányom, édes lányom,
Csépeltünk a nyáron.
Eladjuk az árpát,
Veszünk új csizmácskát.


Érik a Szőlő

Érik a szőlő, hajlik a vessző,
bodor a levele.
Két szegény legény szántani menne,
de nincsen kenyere.

Van vereshagyma a tarisznyában,
keserű magában.
Szolgalegénynek, hej, a szegénynek,
de kevés vacsora.

Zörög a kocsi, pattog a Jancsi,
talán értem jönnek.
Jaj, édesanyám, szerelmes dajkám,
de hamar elvisznek.

Kocsira ládám, melléje párnám,
magam is felülök.
Jaj, édesanyám, szerelmes dajkám,
de hamar elmegyek.

Huncut a gazda, nem néz a napra,
csak a szép asszonyra.
Huncut a vendég, mert mindig innék,
Ha vóna, ha vóna.


Házasodik a tücsök

Házasodik a tücsök, szúnyog lányát kéri,
Csiszeg-csoszog a tetű, násznagy akar lenni.
Odaugrik a bolha, vőfély akar lenni,
Mindenféle csúf bogár vendég akar lenni.

Gólya volt a szekundás, kis béka a flótás,
Dongódarázs a brúgós, pulyka volt a prímás.
Táncba ugrik a majom, megjárja a polkát,
Híres betyár a bagoly, lesi a hurkáját.

Farkas volt a mészáros, hat ökröt levágott,
A mellé még malacot, ötvenet kirántott.
Kecske volt a szakácsné, jó gulyáshúst főzött,
Míg az ebéd elkészült, a tücsök megszökött!


Hopp Juliska

Hopp Juliska,
Hopp Mariska,
/:Hej gyere vélem
Egy pár táncra!:/

Fogd a kontyod,
Hogy ne lógjon,
/:Hej, hogy a hajtűd
Ki ne hulljon.:/

Fordulj bolha
Csosszantóra,
/:Járd meg a táncot
Régimódra.:/

Így kell járni,
Úgy kell járni,
/:Sári, Kati tudja,
Hogy kell járni!:/


Hull a szilva

Hull a szilva a fáról,
Most jövök a tanyáról.
Ej, haj, ruca, ruca,
Kukorica derce.

Egyik ága lehajlott,
Az én rózsám elhagyott.
Ej, haj, ruca, ruca,
Kukorica derce.

Ha elhagyott egy évre,
El hagyom én kettőre.
Ej, haj, ruca, ruca,
Kukorica derce.

Ha el hagyott kettőre,
El hagyom én örökre.
Ej, haj, ruca, ruca,
Kukorica derce.

Kis kalapom fekete,
Páva tolla van benne.
Ej, haj, ruca, ruca,
Kukorica derce.


Jól van dolga

Jól van dolga a mostani huszárnak,
Nem kell szénát kaszáljon a lovának,
Mert a széna porcióba van kötve, van kötve, de van kötve,
Gyere rózsám tedd a lovam elébe!

Édesanyám, ki a huszár, ha én nem?
Ki nyergeli föl a lovat, ha én nem?
Fölnyergelem aranyszőrű lovamat, lovamat, de lovamat,
Lerúgatom véle a csillagokat!

Kesely lovam nyerített a csatába',
Mellső lábát éles golyó találta.
Szállj le huszár, vedd le nehéz nyergedet, nyergedet, de nyergedet,
Szegény lábam nem bír tovább tégedet.


Kinyílt a rózsa

Kinyílt a rózsa,
Hajlik az ága,
Nincsen aki leszakítsa,
Csak úgy hervad rajta.

Egyik ága hajlik
A Borka vállára,
Másik ága reáhajlik
A Gyurka vállára.

Szakítsd le Borka,
Kösd bokrétába,
Hadd tűzze a Györki Gyurka
Csárdás kalapjára.


Megfogtam egy szúnyogot...

Megfogtam egy szúnyogot, nagyobb volt egy lónál,
Kisütöttem a zsírját, több volt egy akónál.
Aki eztet elhiszi szamarabb a lónál,
Aki eztet elhiszi szamarabb a lónál.

Még azt mondják nem illik a tánc a magyarnak.
Nem ha néki cipellőt, bő nadrágot varrnak.
De sarkantyús csizmának, kócsag tollas főnek,
Illik gyöngyös pártának, magyar főkötőnek.

Az én ingem lengyelgyolcs, csakhogy rojtja nincsen.
Az én csizmám karmazsin, csak hogy talpa nincsen.
Azért varrták a csizmát, hogy táncoljunk benne,
Ha rongyos is, foltos is, illik a tánc benne.

Megfogtam egy szúnyogot, nagyobb volt egy lónál,
Kisütöttem a zsírját, több volt egy akónál.
Varrd meg varga a csizmát, megadom az árát,
Ha nem varrod odadom, a szúnyogom háját.


Tavaszi szél

Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom,
Minden madár társat választ, virágom, virágom.

Hát én immár kit válasszak, virágom, virágom?
Szívet szívért kinek adjak, virágom, virágom.

Zöld pántlika, könnyű gúnya, virágom, virágom,
Mert azt a szél könnyen fújja, virágom, virágom.

De a fátyol nehéz ruha, virágom, virágom,
Mert azt a bú hajtogatja, virágom, virágom.

Az ifjúság sólyommadár, virágom, virágom,
Addig víg míg szabadon jár, virágom, virágom.

Jaj énnékem szegénynek már, virágom, virágom,
Szívem víg örömet nem vár, virágom, virágom.

Ha én aztat tudtam vóna, virágom, virágom,
Hogy tavasszal nyílik rózsa, virágom, virágom.

Sohase búsultam vóna, virágom, virágom,
Most szívemen bú nem volna, virágom, virágom.

De én eztet nem tudhattam, virágom, virágom,
Úgy búsultam majd meghaltam, virágom, virágom.

Búval élem világomat, virágom, virágom,
Az egész ifjúságomat, virágom, virágom.


Úgy tetszik

Úgy tetszik, hogy jó helyen vagyunk itt,
Úgy tetszik, hogy máskor is voltunk itt;
Mulassunk hát egy, vagy két óráig,
Végbúcsúnkat míg ki nem adják itt.

Végbúcsúnknak hamar vége lészen,
Szegény legény akármerre mégyen;
Akármerre fordítja kalapját:
Szegény legény így éli világát.


Kossuth Lajos táborába

Kossuth Lajos táborában
Két szál majoranna,
Egy szép barna, de magyar huszár,
Sej, lovát karélyozza.

Ne karélyozd, magyar huszár,
Mert leesel róla,
Nincsen itt a te édesanyád,
Sej, aki megsiratna.

Ne sirasson engem senki,
Jól vagyok tanítva,
Sem léptébe, de sem vágtába,
Sej, le nem esek róla.

Mert a huszár a nyeregbe
Bele van teremtve,
Mint a rozmaring a jó földbe,
Sej, belegyökerezve.


Hej Vargáné

Hej, Vargáné káposztát főz,
Kontya alá ütött a gőz,
Hányja, veti fakanálját,
Kinek adja Zsuzsa lányát.

Nem adja az más egyébnek,
Kara István őkelmének,
Még akkor nekiígérte,
Mikor bölcsőben rengette.

Nem ettem én más egyebet,
Csak egy köcsög aludttejet,
Azt is csak úgy, kalán nélkül,
Megélek én a lány nélkül.


Szánt a babám...

Szánt a babám, csireg-csörög, sej-haj, a járom.
Szánt a babám a benedeki határon,
Száraz a föld, a hármas eke nem állja,
Szép a babám, Benedeken, sej-haj, nincs párja.

Mondtam, babám, ne rakd meg a, sej-haj, szekeret,
Feltöri a villanyél a kezedet,
Fábul van a villanyele, nem másbul,
Feltöri a tenyeredet, sej-haj, csunyául.


Ősszel érik...

Ősszel érik, babám, a fekete szőlő,
Te voltál az igazi szerető,
Bocsásd meg ha vala-valaha vétettem,
Ellenedre, babám, rosszat cselekedtem.

Jaj, de szépen zöldell a rimóci határ,
Közepébe' legel egy kis bárány,
Közepébe' gyöngyen legel egy kis bárány,
Jaj, de csinos, büszke a rimóci kislány.

Kinek varrod, babám, azt a hímzett kendőt?
Neked varrom, hogy legyél szeretőm.
Négy sarkába négy szál fehér rozmaringot,
Közepébe, babám, hogy szeretőd vagyok.


Én a hegyre

Én a hegyre, te a völgybe,
Mégis úgy lesz mindörökre,
Szép virágszál nekem nyíltál,
Megyek hozzád, jó lovam vár.
Dobbants hát, járd a táncot,
A vidám kujavjákot,
Szaporán szedd a lábod,
Trallallallallallallallallallallalla


Megyen már a hajnalcsillag

Megyen már a hajnalcsillag lefelé,
Az én kedves galambom most megyen hazafelé.
Lábán van a csizmája, lakkos szárú kiscsizma,
Rásütött a hajnalcsillag sugára.

Amerre mégy, édes rózsám, kívánom,
Hogy előtted a rét is piros rózsává váljon,
A zöld fű is előtted édes almát teremjen,
A te szíved holtig el ne felejtsen.


Az árgyélus kismadár

Az árgyélus kismadár nem száll minden ágra,
Én sem fekszem mindenkor szép, paplanos ágyba.
Refrén: Szállj le, szállj le, gyönge kismadárka,
Szánj meg, bánj meg, gyönge kismadárka.

Az én kedves vacsorám csak egy piros alma,
Az én vetett nyoszolyám csak egy marék szalma.
Refrén


Erdő, erdő, erdő...

Erdő, erdő, erdő, marosszéki kerek erdő,
Madár lakik abban, madár lakik tizenkettő.
Cukrot adnék annak a madárnak, dalolja ki nevét a babámnak,
Csárdás kisangyalom, érted a fáj a szívem nagyon.

Búza, búza, búza, de szép tábla búza,
Annak közepébe' kinyílott a rózsa.
Tüskés annak minden ága, nem állja a madár lába.
Csárdás kisangyalom, katonahíredet hallom.


Új a csizmám...

Új a csizmám, a szögre van felakasztva,
Sarkantyúját belepte a rozsda,
Összeverem olyan betyár módra,
Mind egy szálig lepereg a rozsda róla.

Új a szűröm, a szögre van felakasztva,
Gyere, babám, akaszd a nyakamba,
Ígyis-úgyis ott annak a helye,
Még az éjjel betakarlak, babám, vele.


Hej Dunáról fúj a szél

Hej, Dunáról fú a szél,
Szegény embert mindig ér, Dunáról fú a szél.
Ha Dunáról nem fújna,
Ilyen hideg sem volna, Dunáról fú a szél.

Hej, Jancsika, Jancsika,
Miért nem nőttél nagyobbra? Dunáról fú a szél.
Nőttél volna nagyobbra,
Lettél volna katona, Dunáról fú a szél.


Kis kút, kerekes kút

Kis kút, kerekes kút van az udvarunkban,
De szép, barna kislány van a szomszédunkban.
Csalfa szemeimet rá sem merem vetni,
Fiatal az édesanyja, azt is kell szeretni.

Ennek a szép, barna lánynak dombon van a háza,
Sudár jegenyefa van az udvarába'.
Sudár jegenyefa, földre hajlik az ága,
Ennek a szép, barna lánynak és leszek a párja.


Megismerni a kanászt

Megismerni a kanászt cifra járásáról,
Elöl fűzött bocskoráról, tarisznyaszíjjáról.

Hej !
Élet, élet, kanász élet, ez aztán az élet,
Ha megunom magamat, magam is úgy élek.

Megszökött az anyakoca kilenc malacával,
utána ment a kanász minden családjával.

Hücs-ki disznó a berekből, csak a füle látszik,
Árok partján a kanász babájával játszik.

Itthon van-e a kanász, vagy a felesége?
Nem kell nekem a kanász, csak a felesége.

Csukás István: A téli tücsök meséi (részlet) II.

A téli tücsök szomorúan üldögélt az ablakpárkányon. Igazából nem is tudta, mitől szomorú, úgy értem, hogy nem tudta volna pontosan megmondani, hogy mitől szomorú, csak szomorú volt, és nem volt semmihez kedve.
Még az írógépet is kikerülte, annyira szomorú volt, mikor felugrott az ablakpárkányra, még az írógép billentyűjét lenyomni sem volt kedve.
Ült szemben a fehér világgal, a behavazott háztetőkkel, ágakkal villanydróttal, csak ült szemben, és nagyokat sóhajtott.
Nem tudott beletörődni, hogy téli tücsök lett, magányos téli tücsök. Mikor már eleget sóhajtozott, törni kezdte a fejét, hogy mit csináljon.
- Mit csináljak, hogy ne legyek szomorú? Mit is csináljak?
Ám a fehér, behavazott világ nem válaszolt neki semmit, csak hullt a hó, és még fehérebb lett minden.
- Mégis lenyomok egy billentyűt! - határozta el magát a téli tücsök.- Az is valami, ha ugrok egyet! Mint régen, mikor még egész nap ugrándoztam.
És a téli tücsök odament az írógéphez, s lenyomott egy billentyűt.
A billentyű lenyomódott, a kar rácsapódott a fehér papírlapra. A fehér papíron egy jel volt, a téli tücsök felmászott az írógépre, és megnézte.
I - ez volt a fehér papíron.
A téli tücsök tűnődött, hogy mire is emlékezteti őt ez a fura jel a fehér papíron.
Mire is? Mire is?
S aztán felderült az arca, a szomorúság elmúlt, mintha elfújták volna, és eszébe jutott, hogy mire emlékezteti a fura jel a fehér papíron.
Hát persze! A délceg hőscincérre, mikor a fejére esett a makk!
Az egész úgy kezdődött, hogy a délceg hőscincér egyszer csak megjelent a szigeten. Senki sem tudta, hogy miként került oda, egyszer csak ott állt a szigeten, megpödörte hatalmas bajszát, és fennhéjázva ezt mondta:
- Na! Szép kis sziget, mondhatom! Csupa gyáva nyúl meg gyáva egér, meg gyáva tücsök! A többiről meg nem is beszélve!
A gyáva nyulak, a gyáva egerek, a gyáva tücskök, meg a többiek, akikről nem is érdemes beszélni, ámulva állták körül a bajszát pödrő délceg hőscincért.
A délceg hőscincér megvetően körülnézett az ámulva bámuló társaságon, és fennhéjázó hangon tovább folytatta a szónoklatot:
- Na! Megkukultatok? Eh! De azért elmondom, hogy ki vagyok, mivel itt fogok élni a szigeten, és azt akarom, hogy mindnyájan tisztában legyetek a hőstettemmel, vagyis jól az agyatokba véssétek, és földig hajolva tiszteljetek!
Az ámulva bámuló gyáva nyulak, gyáva egerek, gyáva tücskök meg a többiek, akikről nem is érdemes beszélni, csupa fül voltak, ahogy mondani szokták, vagyis a lélegzetüket is visszafojtották, úgy figyeltek.
A délceg hőscincér elégedetten nézett rájuk, tetszett neki, hogy azok még a lélegzetüket is visszafogják, úgy figyelnek.
- Na, figyeljetek ide, ti világ gyávái!
A világ gyávái, ha lehet, még jobban figyeltek.
- Először is ott kezdem, hogy én vagyok a legbátrabb, legerősebb, legokosabb, legszebb, legügyesebb, legdélcegebb hőscincér! Eddig világos?
A világ gyávái szaporán bólogattak, hogy eddig világos.
- Na, azért mondom, hogy ne kelljen magatoktól kitalálni, abba beletelne egy év is, amilyen buták vagytok! Másodszor én idáig legyőztem mindenkit! Úgymint az oroszlánt, a medvét, a tigrist, a kőszáli sast, a héját, a leopárdot, a legharapósabb harapós kutyát, az óriáskígyót: van még több is, csak most nem jut az eszembe. De hogy ne gyötörjön benneteket a kíváncsiság, összefoglalom: : én idáig mindenkit legyőztem! Ez is világos?
Az ámulva bámuló gyáva nyulak, gyáva egerek, gyáva tücskök és a többiek akikről nem is érdemes beszélni, pislogva bámultak, hogy ez világos. A délceg hőscincér pödört egyet a bajuszán, és így folytatta:
- Na, most egy pár szót külön a testi erőmről! Én olyan erős vagyok, hogy félkézzel fölemelem a legnehezebb követ is! Vagy: fél kézzel vizet préselek a legkeményebb kőből is! Vagy: fél kézzel kidöntöm a legnagyobb fát is! Vagy: fél kézzel csomót kötök a legnagyobb óriáskígyóra is! Ennyi elég mutatóban?
Az ámulva bámuló világ gyávái lelkesen bólogattak, hogy ennyi elég mutatóba!
A délceg hőscincér megpödörte bajuszát, és így folytatta:
- Na, most külön pár szót a gyorsaságomról! Én versenyfutásban lehagyom a leggyorsabb vadlovat! Én gyorsabban futok, mint a leopárd! Én gyorsabb vagyok, mint a vipera! Én a szélnek egy kilométer előny is adok, vagy annyit, amennyit akar, s mégis lehagyom! Ugye csodálkoztok, fityfirittyek?
Az ámulva bámuló fityfirittyek szájtátva csodálkoztak.
A hőscincérnek szemlátomást tetszett az ámulva bámuló társaság, mert pödört még egyet a bajuszán, és felemelte hangját.
- Na, most külön kell beszélnem a bátorságomról! Én olyan bátor vagyok, de olyan bátor vagyok...
Nem lehet tudni mi történhetett, de ekkor a fáról, amely alatt a bajuszát pödrő délceg hőscincér állt, mondom a fáról lepottyant egy makk. És pedig pontosan a délceg hőscincér fejére!
Mindenkiben elállt a lélegzet; hogy jaj, most mi lesz!
Mi lesz? Hát mi lett?
Az lett, hogy a hőscincér a fejéhez kapott, és sírva fakadt.
- Ki volt az? Ki dobott meg makkal? - siránkozott a fejét tapogatva. - Segítség! Valaki megdobott makkal!
A gyáva nyulak, a gyáva egerek, a gyáva tücsök meg a többiek, akikről nem is érdemes beszélni, döbbentek nézték a siránkozó, fejét tapogató hőscincért.
Először a nádiveréb-fiókák kezdtek el nevetni, majd nevettek, hahotáztak a gyáva nyulak, a gyáva egerek, a gyáva tücskök és a többiek, akikről nem is érdemes beszélni! Úgy nevettek, hogy a könnyük is potyogott.
A mókusok akkorát ugrottak nevetés közben a fa tetején, hogy majdnem leestek.
Aztán az egyik mókus lekiáltott a fáról, mikor már nem rázta annyira a nevetés.
- Hé, te világ legnagyobb szájú, leghencegőbb hőscincére! Dobd vissza a makkot! Az az enyém!
De a hőscincér csak siránkozott, és a fejét tapogatta. Az öreg hümmögő vakondok aztán odament hozzá, megnézte a hőscincér fején a dudort, majd így szólt:
- Kutyabaj! Ebcsont beforr! És ha itt akarsz élni a szigeten, maradj csak nyugodtan! Majd máskor is elszórakoztatsz bennünket hőstetteiddel!
A hőscincér csak pislogott, majd rámosolygott a vakondra, szent volt a béke. A többiek is visszamosolyogtak a hőscincérre, és a hőscincér ott maradt a szigeten.
- A szigeten! - A téli tücsök sóhajtott egyet, lemászott a zöld heverőről, belebújt a terepszínű hátizsák bal zsebébe, és sokáig szagolta a gyengülő zsályaillatot, majd elaludt.

Csukás István: Téli tücsök I. (részlet)

A téli tücsök valamikor nyári tücsök volt. De most tél van, hull a hó, és minden fehér, ha kinéz az ablakon, látja jól, hogy minden fehér, az ágak, a villanydrót, a háztetők. És érzi jól, hogy a nyár messze van, de olyan messze, hogy már alig tud visszaemlékezni rá. És érzi, hogy téli tücsök lett, magányos téli tücsök.
A terepszínű hátizsák bal zsebében bújt el még annak idején, így került ide a szobába. A hátizsák ott van a sarokban, abban szokott aludni, szeretett a hátizsákban aludni, mert ha behunyta a szemét, és megszagolta a kifakult vásznat, még érzett valamit a nyárból: gyengülő zsályaillatot.
A szoba különben üres volt, úgy értem, hogy nappal volt üres, azaz a téli tücskön kívül nem tartózkodott benne senki.
A téli tücsök már elég jól ismerte a szobát, a zöld heverőt, a szekrényt, a falon a bohócos mosolyú arcképet, az ablak előtt ferdén álló íróasztalt s az íróasztalon az írógépet. Legtöbbet az ablakpárkányon szokott üldögélni. Úgy jutott fel az ablakpárkányra, hogy kimászott a terepszínű hátizsák bal zsebéből, felugrott a székre, onnan az asztalra, kikerülte az írógépet, s az asztalról felugrott az ablakpárkányra. Ez volt az út a hátizsáktól az ablakpárkányig.
Ha nem az ablakpárkányon csücsült, és nem a hátizsák bal zsebében aludt, akkor még leginkább a zöld heverőn szeretett sétálgatni, mert a zöld szín emlékeztette a fűre, a harsogó zöld, harmatcseppes fűre a szigeten, ahol ugrándozott a többi tücsökkel együtt, amikor még nyár volt és meleg.

– Igen, nyár volt és meleg! – sóhajtott fel a téli tücsök, beszippantotta a terepszínű hátizsák gyengülő zsályaillatát, és kimászott a bal zsebből.

Elgyalogolt a székig, felugrott rá, onnan az íróasztalra pattant, mint egy szöcske, és megállt az írógépnél.

Megbámulta a hatalmas szerkezetet, a billentyűket, s gondolt egy merészet. Hátrált két lépést, és felugrott a billentyűkre.
A billentyű lenyomódott a téli tücsök súlya alatt, egy vaspálcika rácsapódott az írógépbe fűzött papírra. A téli tücsök felmászott az írógép tetejére, és megnézte a papírt. A papíron egy furcsa jel volt, a téli tücsök nem tudta, hogy mi az, mivel nem ismerte a betűket.

A – ez volt a fehér papíron.

A téli tücsök tűnődött, hogy mit jelenthet ez, de nem tudta kitalálni, azután azon merengett, hogy mire emlékezteti ez a fura jel.

Mire is? Mire is? Felmászott az ablakpárkányra, de most nem nézett ki az ablakon, hátat fordított a fehér világnak, és törte a fejét.

– Hát persze! – A téli tücsök felkiáltott örömében. – A ház a szigeten!

A lábakon álló házra emlékeztetett, amely a szigeten állt, s amely pontosan olyan volt, ha elölről nézte, mint a jel az írógépbe fűzött papíron! Nagyon boldog volt, hogy eszébe jutott a ház a szigeten. Izgatottan lemászott az ablakpárkányról, az asztalra ugrott, az asztalról a székre, a székről a földre, és elbaktatott a zöld heverőig.
Fölrúgta magát a zöld heverőre. „Így mégis más! – gondolta magában. – Legalább van valami zöld körülöttem! Így jobban lehet emlékezni!” Ott kell kezdeni az emlékezést, hogy először a szigeten nem volt semmiféle ház. Csak fű, fa, egér, madár s nyúlcsalád, gyík, vadméh, szúnyog és tücsök, rengeteg tücsök!
Csúfolódott is mindig a legkisebb ugrifüles a nyúlcsaládból, hogy ez nem is sziget, hanem tücsökbölcső, lépten-nyomon belebotlok valamelyikbe, és sose tudom, hogy melyikbe, mert olyan egyformák!
A tücskök csak nevettek rajta, és itt is, ott is a fülébe cirrogtak, ciripeltek, hogy csak úgy kapkodta a fejét a legkisebb ugrifüles.
Igen, meg lepke is volt és szitakötő.
Mind a kettőt nagyon csodálta, a lepkét is meg a szitakötőt is!
Ha meglátta a lepkét lebegni a virágok között, odasietett, s alulról bámulta a gyönyörű szárnyakat.
Ha meglátta a szitakötőt, amint a nádszálon sütkérezett, leült a nád tövébe, és nézegette a rezgő, átlátszó szitakötőszárnyat.
Ha a lepke vagy a szitakötő elrepült, lent a földön követte őket, a fűben ugrándozva, végig a szigeten, mint az árnyék.

– Hé! – kiáltotta feléjük ilyenkor. – Levegőben lebegő! Szitaszárnyat rezgető! Látlak!

Ám a szitakötő vagy a lepke meg sem hallotta a kiáltozást, repültek a sziget végéig, a tücsök meg követte őket lihegve a fűben, majd leült a kidőlt öreg fűzfára, és nézte, hogy a szitakötő vagy a lepke eltűnik a folyó fölött.
Szeretett üldögélni a kidőlt öreg fűzfán, nézte a hatalmas folyót, a csillogó vizet, szeretett magányosan üldögélni a kidőlt öreg fűzfán a sziget végében, bámulni az eltűnt lepke vagy szitakötő után.

Szerette a nappalokat, szerette a hajnalokat, és szerette az estéket.

Ha a kidőlt öreg fűzfán üldögélve érte utol az este, ámulva nézte mindig a hatalmas vörös napot, ahogy megfürdik a folyóban, a hatalmas vörös nap lubickolt, mosta magát a folyóban, szinte hallani lehetett a víz csobogását.

– Hé! – kiáltotta ilyenkor a folyóban ringó nap felé. – Vízben fürdő! Aludni térő! Látlak!

A folyóban fürdő nap lubickolt még egyet-kettőt, majd kimászott a vízből, elgyalogolt a hegy mögé, este lett.
A tücsök is lekecmergett a kidőlt öreg fűzfáról, és hazaballagott a sűrűsödő estében a fekete törzsű fák alatt, kikerülte a hangyaboly dombját, ment haza elfáradva, álmosan, a fekete törzsű fák alatt, a sűrűsödő estében.

A téli tücsök nagyot ásított a szobában a zöld heverőn, lemászott a földre, s belebújt a terepszínű hátizsák bal zsebébe, beszívta a vászon gyengülő zsályaillatát, és mosolyogva elaludt.

Szépség és a Szörnyeteg színezők

Szépség és a Szörnyeteg

Szépség és a Szörnyeteg - Madam Gaston - dalszöveg

(Elment végre?
Mit szóltok hozzá?
Ide jött megkérni a kezem!
Engem!
Ez a faragatlan fickó!)

Madam Gaston
Örömmel hallom!

Madam Gaston
Csak tegye meg!

Nem én
Sosem
Ezt garantálom!
Nem bírom ezt a szűkös életet!

Rám vár a nagy kaland
Egy szép vidéken
Úgy vágyom
El se mondható!

Neki vágnék hirtelen
Hogyha volna pártnerem
Akit nékem szántak az nem jó!




Szépség és a szörnyeteg-Hol volt hol nem volt - dalszöveg

Hol volt, hol nem volt
Régi nóta száll
Volt két idegen
Aki hirtelen
Egymásra talált

Apró változás
Csöppnyi mint a könny
Nem számított rá
Fél is még talán
Szépség és a szörny

Mindig ugyanúgy
Mindig meglepő
Mindig úgy mint rég
Ahogy nem kétség
Újnap mindig jő

Hol volt, hol nem volt
A vén idő mesél
Édes búsan szól
Hogy még változol
S néha tévedsz még

Új nap mindig jő
Felszárad a könny
Hol volt hol nem volt
Rimmel így dalolt
Szépség és a szörny

Hol volt, hol nem volt
Rímmel így dalolt
Szépség és a szörny!

Szépség és a szörnyeteg: Rá vártunk rég - dalszöveg

Belle: Oly kedves így, már majdnem szép.
Azt hittem rút és irigy, oh, ez szörnyűség.
Pedig hát jó és oly szelíd,
nem tudom hogy nem vettem eddig észre én.

Szörnyeteg: Ahogy rámtekint, most másképp néz,
már nem is fél , ha hozzám ér, megáll az ész.
Ez szédítő, el sem hiszem,
hogy minden megváltozott ilyen hírtelen.

Belle: Oh, nem csoda, ha meglep,
ez az érzés hogyha így tőr rád.
Jó, nem egy szőke herceg,
mégis szép a lelke,
mint a bíbor színű virág.

- Na lám csak lám,
- míg ily csodát,
- minő talány,
- fiú és lány.
- Hogy milyen váratlanul egymásra talál!
- Hogy csoda lesz- e?
Kórus: De várjunk még, csak egy- két hét,
aztán majd biztos lesz, hogy ő rá vártunk rég!
- Bár már néha magam is úgy látom,
hogy ő rá vártunk rég!
- Végül majd biztos lesz, hogy ő rá vártunk rég!

És a csodálatos előadásban az Operettszínházból - amit láttunk Mi is

Teletubbies

A legkisebbek kedvencei ezek a kis figurák - a Teletubbie-k.
Igazából mostanában már nincs akkora keletje mint pár évvel ezelőtt, de aki ismeri vagy meg tudja nézni Őket biztosan megkedveli.


Lehet saját kezűleg készíteni egy magasságmérőt is Velük