2010. június 30., szerda

Grafológia: íráshasonlóság családon belül



Az írásérettség kb. 6-7 éves korra alakul ki. Az első osztályban elsajátítják az alapvető folyóírást. Már második osztályos kortól, -mikor az írás automatikussá kedd válni- megkezdődik az írás egyéniesedése. Eleinte tudattalanul, megjelenik a szabálykövetés, figyelem, agresszió vagy szorongás jelei, sok egyéb apróbb-nagyobb vonást tükrözve. Jelzi azt is, mi éri a gyermeket az iskolában és azokat hogyan dolgozza fel. A felső tagozat végére az egyéniség tudatos megjelenítésére az írás egyéniesítésére törekednek a gyermekek. Megjelennek a füzetek hátulján a változatos aláírás-formák, kísérleteznek a sajátos szignó kialakításával, és élénken figyelik környezetük kézírásának jellemzőit, egyediségét. Keresik saját megmutatkozásukat is.
A családban meglévő hozott mozgásformák egy része az alapvető személyiségjegyekkel, hozott mintákkal van kapcsolatban.
Ezért a gondolkodás gyorsasága, mint öröklött faktor, vagy a hirtelen harag, szelídség, humor, reál- vagy humán beállítottság, hasonló írásmozdulatokban azonosságként akkor is megjelenik, ha az illető nem látja, nem ismeri az előd írását. (Pld. Korán elhunyt szülő, nagyszülő esetén.) A környezet által meghatározott dolgok, ismeretek, érzelmi attitűdök, szintén azonosságként hatnak az írásban. Természetesen, a gyermek mindig ahhoz akar hasonlítani, akit szeret, aki példakép, vagy egyéb módon meghatározó minta az életében. Tudatosan is azokat az írásjegyeket fogja beépíteni saját írásképébe, akikkel alakuló személyisége harmonizál. A fiatal maga próbálkozik kialakítani sajátos, önmaga által megalkotott és más -mintaszemélyektől átvett, betűképzést, komplett betűket, dőlést, méretet, díszítést vagy egyszerűsítést, íveket, hurkokat, stb. Igyekszik kísérletezések során –sokszor, változatok leírásával-, az iskolai írott szövegekben is, a betűk különböző megjelenítésével, a számukra legtetszetősebb és egyéni írásképet létrehozni.

Az írás az évek során egyre inkább megszilárdul, egyéni és hasonló mintákat magáévá téve „önazonossá” lesz. Minél iskolázottabb egy ember, az írása is annál kiforrottabb lesz. Minél hamarabb vége az iskolai, írással teli éveknek, és kezd valaki dolgozni, -akár kézírással járó munkahelyen is- annál kiforratlanabb íráskép rögzül. (Ezáltal sokszor, írás alapján megmondható az egyes emberek iskolázottsági foka.) A személyiség folyamatosan fejlődik. kb. 30 éves kor körül mondhatjuk, hogy kiforrott személyiség lettünk. Eddig az iskolázottság és minden külső, belső hatás megnyilvánulása alatt alakul a kézírás, ezután már kisebb változások történnek. (Balesetek, betegségek, lelki traumák torzíthatnak a kialakult képen, de az alapjegyek megmaradnak.)
Azért láthatunk családtagok írásában hasonló jegyeket, mert az utód követendő értékül vette szülei, nagyszülei, rokonai személyiségének egyes – írásban is megnyilvánuló- részleteit s magába integrálva azt sajátjává tette, látható örökségként. Az idősebbek büszkék lehetnek rá, ha gyermekük, unokájuk szeretettel, az írás lenyomatában is azonosult a családban meglévő, számára példaértékű mintákkal.

Szerző: Szilágyiné Makra Ildikó
www.grafomotoros.hu
Tel: 06 70 529 89 12 (18h és 21h között)

Shrek a vége fuss el véle

Előzetes a filmből...Magyarországi premier július 8

2010. június 28., hétfő

Andersen: Borsószem királykisasszony


Volt egyszer egy királyfi, aki hercegkisasszonyt akart feleségül venni, de nem ám holmi jött­ment hercegleányt, hanem olyat, aki igazán trónra termett. Bejárta az egész világot, hogy meglelje a hozzá illőt, de minden választottjában talált valami kivetnivalót. Hercegkisasszony akadt ugyan elég, de a királyfi kételkedett benne, hogy vérbeli hercegkisasszonyok, mert mindegyik tett valami olyat, ami nem illett hozzá. Hazatért hát a királyfi a birodalmába, és igen elbúsult, hogy nem lel magához való feleséget.Egy este szörnyű vihar kerekedett, dörgött-villámlott, az eső meg úgy zuhogott, mintha dézsá­ból öntötték volna. A nagy égzengésben egyszer csak megverte valaki a palota kapuját. Az öreg király maga ment kaput nyitni.
Egy hercegkisasszony állt a küszöbön. De uram teremtőm, hogy megtépázta a zuhogó eső meg a vad szél! A hajáról, ruhájáról patakokban szakadt a víz, a cipője orrán befolyt az eső, a sarkán meg kifolyt. S mégis azt merte mondani, hogy ő vérbeli hercegkisasszony!
- No majd elválik, hogy igazat mondott-e - gondolta magában az öreg királyné, de nem szólt senkinek; bement a hálókamrába, kiemelt az ágyból minden dunnát, párnát, derékaljat, s egy szem borsót tett az ágydeszkára. Aztán rárakott a borsószemre húsz derékaljat, azokra meg húsz vastag pehelydunnát, s oda vezette éjjeli hálásra a hercegkisasszonyt.
Reggel aztán megkérdezte tőle, hogy esett az alvás.
- Egy szemhunyást sem aludtam - panaszolta a hercegkisasszony. - Isten tudja, mi volt abban az ágyban! Egész éjjel nyomott valami, akármelyik oldalamra fordultam. Csupa kék-zöld folt a testem. Restellem megmondani, de sosem volt még ilyen kényelmetlen ágyam!
Most már aztán láthatták, hogy vérbeli hercegkisasszony a vendégük, mert húsz derékaljon és húsz pehelydunnán keresztül is megérezte azt a kicsi borsószemet. Csak egy javából való, igazi hercegkisasszony lehet ilyen kényes.
A királyfi nyomban feleségül vette, úgy megörült, hogy igazi hercegkisasszonyra akadt. A borsószem meg a királyi kincseskamrába került, ott mutogatják mind a mai napig, ha ugyan azóta el nem lopta valaki.
Aki nem hiszi, járjon utána.

Lázár Ervin: Széllelbélelt


Mérgelődött, morgolódott az Északi Szél.
- Te szelek szégyene! - korholta a Déli Szelet. - Te pipogya puhány! Nem is érdemled meg, hogy szélnek nevezzenek! Vacak szellőcske vagy csak, lenge fuvallat! Még hogy kényeztetni a világot, fákat cicomázni, füveket ébresztgetni, erdőt ringatni, ki hallott ilyet!? Vedd tudomásul, hogy egy igazi szél süvölt, örvénylik, zúzmarát hoz, dérrel és jéggel ver, fákat csavar ki, özönvizet áraszt, tetőket tép le, kazlakkal labdázik, zúg-búg, vicsorog, megfagyaszt!
- De hiszen - védekezett ijedten a Déli Szél -, nem láttál te még olyat, amikor vörös sivataghomokkal árasztom el Európát? Amikor kiszárítom a folyókat, a földeket, amikor egyetlen forró fuvintásommal elfonnyasztom a leveleket?
- Lári-fári, tavaszt hozol és meleget - legyintett az Északi Szél. - Tulajdonképpen nekem kellene fújnom valamennyiőtök helyett - morgolódott.
Ebből látszik, hogy a Keleti meg a Nyugati Szelet sem tartotta valami sokra, de legjobban mégiscsak a Déli Szél volt a bögyében. Ezért aztán - mert ugyanaz a szél mégsem fújhat négyfelől, sőt kétfelől sem - így szólt:
- Majd én megmutatom neked! Mától fogva én fújok délről, te meg északról. Majd meglátod, hogy a Déli Szél is lehet igazi férfi. Faggyal, zúzmarával, hóval és jégveréssel!
Mit tehetett a Déli Szél, fogta magát, elhúzódott északra, nagy, hóval borított fenyvesek mélyén didergett, jégmezőkön fagyoskodott, és közben langyos tengeröblök, meg virágzó gyümölcsfák után vágyakozott.
Az Északi Szél meg nagy dérrel-dúrral hozzákezdett. Nekirontott a világnak a trópusok tájékáról, fújt, süvöltött, rikoltozott. De döbbenten látta, hogy boldogan nyújtózkodnak alatta a földek, a fák örömtáncot járnak, riszálják a derekukat a bokrok.
- Dermedjetek meg! - rikoltotta.
Na, de rikoltozhatott, ahogy akart. Életet hozott, meleget; áldották még a lába nyomát is. Magába roskadt az Északi Szél, ajaj, gondolta, úgy látszik, délről fújni nem olyan egyszerű, mint hittem. S ezen annyira elmélázott, hogy csendesebb, simogatóbb, selymesebb lett, mint az elődje.
Az meg - a Déli Szél -, amikor eljött az ideje, dermedten kikászálódott a jéghegyek közül, és szelíden végigsuhant a tájon.
- Ne féljetek, én a Déli Szél vagyok - fuvolázta kedvesen.
De ettől a fuvolázástól fagyottan peregtek le a fák levelei, az erdei állatok fázósan egymáshoz bújtak, a fűszálak - megannyi ezüst tű - deresen csillogtak.
- Nem értitek, hogy én vagyok a Déli Szél, hé! - rikoltott mérgesen az Északról jött Déli, de mondhatott, amit akart.
- Beszélj csak, bolond, beszélj - gondolták magukban a mezők, és összehúzódzkodtak.
Megdühödött a szél, fölzengett, recsegtette, ropogtatta a világot, vitte a nádfödeleket. Úgy dühöngött, ahogy elődje soha. Reszketett a világ.
Szégyellte magát a Déli Szél, hogy északról fújván milyen vadember lett. Az Északi még jobban szégyenkezett, hogy délire válván, micsoda pipogya puhány lett. Nem is mernek azóta egymás színe elé kerülni. S azóta úgy van - bár ezt senki sem akarja elhinni nekem -, hogy a Déli Szél fúj északról, az Északi meg délről.

Fésűs Éva: A kíváncsi hóember


Mielőtt az öreg Tél elindult a földre, alig győzte összeszedni sokféle cókmókját. Jól megtömte a batyuját hópihével, a zsebeit jégvirággal, és magára aggatta a jégcsapokat. Azután akkorát tüsszentett, hogy az összes száraz falevél, ami még utolsó erejével az ágakba kapaszkodott, lepotyogott, és másnap hajnalra deres lett a határ.
- No, indulás! – mondta, maga köré parancsolva füttyös szélfiait és unokáit, a zömök kis hóembereket.. – tudja-e mindenki a kötelességét? … Ti, fiúk, fújjatok, ahogy csak bírjátok szusszal! Kalapot, ernyőt, háztetőcserepet!
- Ó, de pompás lesz! – fickándoztak a szélfiúk. – Tavasz óta folyton aludniuk kellett, de most minden kéménylyukba belefújunk, minden kabát alá bebújunk!
- Pirosra csípem a bácsik orrát! – kacagott a legfiatalabb, és máris előreszaladt, hogy megelőzze a többieket.
Az öreg Tél napfényesett mosolyodott, de aztán gyorsan összevonta zúzmarás szemöldökét, és a hóemberkékhez fordult, akik illedelmesen sorakoztak fel mögötte, rossz söprűnyelekkel, fazék-kalapokban.
- Vigyázzatok! – intett őket a Tél. – Napra ne menjetek, minden kályhát kerüljetek, még a gesztenyesütő néniket is!
- Igenis nagypapa! – felelték a hóemberkék, és elindultak, hogy vidámságot hozzanak a télbe. Csak a legutolsó, aki a sor végén ballagott, tekingetett minduntalan hátra.
- Mindjárt elveszted a sárgarépa orrodat! – ütötte hátba fagyos kezével az öreg Tél. – Előre nézz, és fogadj szót, mint a többiek!
Megszeppent a hóemberke, gyorsan útnak eredt, és árnyas helyet keresett magának egy óvodakertben. Nagyon tetszett neki, amikor a cinegék megcsodálták, a verebek körülrepdesték – hát még amikor a csillogó szemű gyerekek rátaláltak!
- Nincs szebb dolog, mint a hóemberség! – ropogtatta meg büszkén a derekát, és örült a fagynak, amitől erősnek érezte magát.
- Kár-kár! –rikácsolt rá egy fekete varjú a kopasz fáról. – Kár, mert szebb a nyár, meg a tavasz!
- Tévedsz, varjú! – felelte a hóemberke. – Nem lehet szép, mert akkor nincs se jégvirág, se hólabda, és nem korcsolyázhatnak a gyerekek.
- De szednek igazi virágot, és piros labdát gurítanak a zöldellő réten! Kár-kár, hogy ilyen buta kis hófejed van, és mit sem tudsz a tavaszról, csak a télről!
A hóemberke répaorra kihegyesedett haragjában, és meglóbálta a söprűjét:
-Te vagy buta, mert összevissza károgsz, ahelyett, hogy megmutatnád nekem azt a híres, nevezetes tavaszt!
A varjú ugrált a kopár ágon, úgy nevetett:
- Nem lehet megmutatni, te oktondi! Csak akkor láthatod, ha elébe mégy. Ott szokott jönni a patakpart déli oldalán, hóvirággal, ibolyával!
- Sajnos, én nem mehetek el innen, mert abból nagy baj lehet – felelte a hóemberke.
- Ki mondta?
- Nagyapám, a Tél.
- Kár!... Kár, hogy az öregek mindig aggodalmaskodnak! Még nagyobb kár hallgatni rájuk!
- Honnan tudod, hogy nincs igazuk? – kérdezte a hóemberke, de válasz helyett a varjú elrepült, mint aki nem tartja érdemesnek a további károgást.
Csakhogy a kis hóemberben már felébredt az emésztő kíváncsiság. Meg a hiúság! Nem akármilyen hóember lenne az, aki látta a tavaszt. És milyen jól állhatna fekete széngombjaihoz egy ibolyacsokor!
Igaz, az öreg Tél szigorúan megtiltotta, hogy elhagyják a helyüket, de most nem néz ide, mert sok dolga akadt a zúzmarával.
Mégis várt másnap reggelig, s amikor még alig pirkadt, söprűnyelére támaszkodva elindult a patakparton felfelé. Kíváncsian csillogó szénszemével fürkészte az utat. Amerre ment, egyre kevesebb lett a hó, már alig bírt csoszogni. Egyszer csak megpattant a patak jégkérge.
- Már itt lehet közel! –ujjongott a hóemberke -, mindjárt megpillantom!
Furcsa melegség árasztotta el a belsejét.
- Érdekes! – gondolta, amikor az első hóvirágra nézett, és kicsordult a könnye -, sose hittem volna, hogy így ellágyulok!
Kövér kis hómancsával törölgetni kezdte az arcát. És akkor, az egyik fordulóban, egy nedves derekú fűzfa mögött felragyogott valami. Napsugárküllős hintaján megjelent a tavasz! Szórta, szórta az ibolyát, mosolygott kék szemével. Rámosolygott a hóemberre is, aki azonban a nagy ragyogástól alig látott, csak elejtette a söprűjét zavarában, és földig hajolt egy ibolyáért. De ugyanakkor pici roppanás hallatszott a belsejében, és nem tudott többé fölegyenesedni. Nagyon megijedt!... Fogyni kezdett, és mintha az orra is inogna. A gyönyörű sárgarépa orra!
- Tél nagyapó! Hol vagy? – sírta el magát patakzó könnyekkel. – Segíts rajtam, mert valami szörnyű nagy baj fenyeget!
Az öreg Tél már éppen cihelődött hazafelé, és csendet parancsolt a szélfiúknak, de a legfiatalabb most is futkosott, és elvitte hozzá a hóemberke hangját. Az öreg Tél haragjában nagyot fújt, s úgy ledobta hópihés zsákját, hogy annak kirepedt az oldala. Újra kavarogni kezdett a hó, megdermedtek a csöpögő jégcsapok az ereszen. Szegény tavasz tündér visszafordította a hintaját, arra sem volt ideje, hogy a virágait gyorsan összeszedje.
Az öreg Tél végigviharzott a patakparton és fagyosan mordult rá a kíváncsi hóemberre:
- Haszontalan kölyök! Mit csináltál?
A hóemberke a fagytól ismét megerősödött, kihúzta a derekát, csak a feje billent bűnbánóan előre.
- Drága Tél nagyapó – mondta - , nagyon kíváncsi voltam a tavaszra, de máskor nem csavargok el. Csak most az egyszer visszamehessek Télországba!
- Látod, látod – dorgált az öreg Tél – jégcsap meg hólabda való a hóember-kézbe nem ibolya! Ez a szegényke is megfagyott a te hasztalanságod miatt.
És valóban: a hóember egy lehorgasztott szirmú, fagyott ibolyát tartott a kezében. Emiatt nagyon elszomorodott, és szerette volna felébreszteni a dermedt kis virágot, de hogyan?
Akkor egyszer csak egy barátcinege röppent a vállára.
- Add a csőrömbe! Ide! Ide! – biztatta. – Majd én elviszem a tavasz tündérnek, hogy meleg leheletével újra életre keltse.
- Köszönöm cinege! – hálálkodott a hóemberke. – És ha feléled, mondd meg neki, hogy nem akartam…
- Elhiszem, elhiszem! – csacsogott a cinege, és az öreg Tél is elhitte. Sőt…én is elhiszem, mert az ilyesmi a legjobb hóemberkével is előfordul -, de aztán soha többé ne hallgass az ostoba varjúkárogásra.

Három fenyőfa


Három fenyőfa állt egy dombtetőn.
A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő nem volt olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán nagyon kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.
- Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő. - sóhajtotta ez a kicsike fa.
Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett.
- Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának! - sóhajtott a Legnagyobb fenyő.
- Bárcsak engem vinne! - mondta a Kisebbik fenyő.
- Bárcsak engem választana! - kívánta a Harmadik Fácska.
Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott repülni.
- Kérlek Legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt? - szólította meg félénken a kismadár a fát.
- Nem lehet! - mondta a Legnagyobb fenyő- Nem használhatok madarakat az ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök.
- Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt.
Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik fenyőhöz.
- Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között? - kérdezte.
- Nem! - felelte a Kisebbik fenyő. - Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának.
Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához.
- Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között? - kérdezte.
- Hogyne maradhatnál kismadár - felelte a Harmadik Fácska. - Búj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.
A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva a Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő előtt is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek, elhallgattak.
Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállott az utasa.
- Télapó vagyok- mondta - Karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára...
- Vigyél engem! - kiáltotta a Legnagyobb fenyő.
- Engem vígy! - ágaskodott a Kisebbik fenyő.
A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt.
- Te nem szeretnél eljönni? - kérdezte tőle a Télapó. - Dehogynem! Nagyon szeretnék - felelte a Harmadik Fácska - De hát itt kell maradnom, hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt.
- Kicsike fa - mondta a Télapó - te vagy a legszebb fácska a világon! Téged viszlek magammal.
Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga is beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon...

( Régi angol mese nyomán fordította : B. Radó Lili )

Móra Ferenc: A kíváncsi hópelyhek


A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó.
— No, anyó — mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben —, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét.
Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.
— Gyertek, gyertek — csalogatták őket a szántóföldek —, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.
A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.
— No, ezt a falut megtréfáljuk — mondták a hópelyhek. — Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük, még a háztetőket is.
Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak. Ezek a hópelyhek a várost akarták látni.
— Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket — mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. — Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.
Azzal elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.
De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból. Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.

Jékely Zoltán: A három pillangó


Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér. Vígan játszadoztak a verőfényes mezőn, virágról virágra szálldostak, táncoltak, repdestek jókedvükben.

De hirtelen beborult az ég, közeledett a vihar.

- Repüljünk haza - mondta a sárga pillangó, s ijedten pergette szárnyát.

- Minél gyorsabban - mondta a piros is, a fehér is, s elindultak gyors szárnyalással.

Éppen jókor értek haza, mert a zápor már megeredt, s egyre vizesebb lett a szárnyuk. De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az eső mind jobban s jobban szakadt.

- Menjünk a sárga tulipánhoz - mondta a sárga pillangó -, az majd bebocsát.

S a szakadó esőben elvergődtek a tulipánhoz, és könyörögni kezdtek neki:

- Kis Tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől.

De a tulipán így felelt:

- A sárgának meg a pirosnak szívesen kinyitom, de a fehérnek nem.

Erre a sárga meg a piros pillangó összenézett, majd így felelt a szívtelen tulipánnak:

- Ha fehér testvérkénket nem bocsátod be, mi is kint maradunk!

A tulipán csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Az eső pedig mind sűrűbben szakadt.

- Menjünk a liliomhoz - mondta a fehér pillangó.

Ázva-fázva elvergődtek a liliomhoz, s szépen kérlelni kezdték:

- Kis Lili, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől.

De a liliom így felelt:

- A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem.

Erre a fehér pillangó így felelt:

- Ha a testvérkéimet nem fogadod be, én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mintsem elhagyjuk egymást.

A szívtelen liliom csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki.

Továbbvergődtek hárman csuromvizesen a szakadó esőben. Hímporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze-összetapadt, még a lelkük is átázott. Csetlettek-botlottak fűszálról fűszálra, s egy-egy lapu alatt húzták meg magukat, de a szél oda is besüvöltött, s bebecsapott az eső.

Süss fel, nap, süss fel, nap,
szárogasd meg szárnyamat,
nyisd ki a virágokat!

- könyörgött a három didergő pillangó.

A nap meghallotta a sűrű felhők mögül a pillangók esdeklő kérését, s annyira megilletődött, hogy a felhőket elűzte, meleg fényt árasztott a mezőre, s a pillangók szárnyát egykettőre megszárította.

S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, míg csak le nem áldozott a nap. Akkor aztán szépen hazaszálltak, kis házukat kinyitották, lefeküdtek s elaludtak.

Hans Christian Andersen: A KIS GYUFAÁRUS LÁNY


Kegyetlen hideg volt, hullott a hó, és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg sem találta a szegény kislány.

Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát sem vettek tőle, és alamizsnát sem adott neki senki. Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú, szőke hajára, de nem is gondolt vele.

Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilveszter este. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.

Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.

Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét. Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.

Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.

Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelánedények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával, meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.

Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fal alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.

- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta: "Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az Isten színe elé."

- Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.

- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itt hagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha, meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!

És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna.

A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.

A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek újesztendő reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.

- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.

2010. június 25., péntek

Varázsbetű

Van egy programcsalád, amelyik lemezen megvásárolva nagyon sokat segíthet az otthoni tanulásban.

Akár ovisoknak is, de az iskola első és magasabb osztályosainak is.
A programok úgy vannak beállítva, hogy korosztályi / nehézségi szintek állíthatóak legyenek a feladaton belül.
Ezáltal rengeteg feladat van a lemezen.

Nemcsak magyar, de matek feladatokat, sőt tér, irány-, logikai és ügyességi játékok is vannak rajta. Némelyikkel még Én is szívesen elidőzök.

Hogy melyik ez a játék? Hát a VARÁZSBETŰ

Van egy 4 napos ingyenesen letölthető játék fent az oldalukon, amelyikkel ki lehet próbálni a játékokat a lemezről.



Varázsbetű - segíti a teljesítményre való törekvést

A Programcsalád számos játéka vezet úgynevezett sikerlistát. Ezek segítségével gyermeke állandóan figyelemmel kísérheti korábbi teljesítményét, ezzel egyre magasabbra helyezve a képzeletbeli mércét. Fontosnak tartjuk, hogy játék közben a gyermeket ne érje kudarc.
Éppen ezért a beállításokban található fokozatokhoz igazodik a sikerlista: ez is több szinten vezeti a legmagasabb pontszámokat. Lényeges szempont az egészséges önértékelés kialakulásához az is, hogy a feladatok kihívást jelentsenek gyermeke számára. Ehhez meg kell találnia a megfelelő fokozatot. Néhány szülő túl egyszerűnek találja a feladatokat.
Levélváltásunk után azonban kiderül, hogy a beállítások menüpontban nem használják a fokozatok beállítása opciót. Így a legegyszerűbb példákat adja a gép gyermekének. A magasabb fokozaton azonban már ezek a gyermekek is megtalálják maguknak a kihívást jelentő feladatokat.

Jóval korábban kellett volna...

Mit olvastam a minap...

Na de ilyet! Egy építési vállalkozó gyermekeivel történt...

"Egy ismerősöm – folytatta a fejvadász – aki egy építési vállalkozó, nemrég vett két lányának egy-egy lakást.
Ki ne lenne büszke erre, ha gyermekeit úgy indíthatná el a nagybetűs életbe, hogy azok saját lakással rendelkeznek! Azonban amikor ezt egy holland származású, hazánkban élő üzletember meghallotta, elcsodálkozott és azt mondta az építési vállalkozónak.
Na de ilyet!


- Szép, szép… A pénzköltés időzítése és helye azonban nem megfelelő.

- Miért? - kérdezte teljesen értetlenül az építési vállalkozó.

- Hát bizony ezt a pénzt, amit most költöttél el erre a két lakásra, jóval korábban kellett volna elköltened!

-Micsoda?? - kérdezte dühösen a vállalkozó.

- Figyelj! Ha ezt a pár millió forintot gyermekeid tanulásába fektetted volna, akkor nem lenne most arra gondod, hogy lakást vásárolj számukra - felelte a holland.

- Ezt hogy érted? - kérdezte érdeklődve a vállalkozó?

- Ha a tanulásukba fektetted volna a pénzed, akkor olyan iskolába járattad volna őket, amely egyben biztosíték arra, hogy az egyetem elvégzése után 2 évvel önállóan, a segítséged nélkül vesznek lakást magunknak. Na? És ez még nagyobb büszkeséggel tölthetne most el! Azt a pénzt nem jó időben és nem jóra költötted!


Megnyugtató lenne számodra is, ha egyetem után nem kellene még évekig finanszíroznod gyermekedet?


Ha nem sajnálsz "költeni" gyermekedre, akkor ne nyújtsd a kész megoldásokat tálcán számára! A legjobban teszed, ha azt a pénzt, amit rá szánsz, gyermeked tudásába fekteted. Ezzel olyan „muníciót” adsz neki, amely segítségével az életben bármikor képes lesz jól (nemcsak valahogy) boldogulni. NÉLKÜLED!

- Hát igen – fejezte be a történetét a fejvadász. Ezt a szemléletet és ilyen eredményt a gyermeknevelésben - nálunk Magyarországon - még csak kevés ember mondhatja magáénak.”

Visszafelé bandukolva a tárgyalásról elgondolkodtam. Eszembe jutottak azok az ellenérvek, amelyek most benned is megfogalmazódhatnak. "Na jó - gondolhatod - az egy más ország. Nekik könnyebb. Ők gazdagabbak és több lehetőségük van. De nekünk? ..."


Aztán eszembe jutottak a főiskolát végzett jelöltek,

akik nemrég jártak nálunk, és a próbamunka során ha egy kicsit bonyolultabb feladatot kaptak, már összezavarodtak és hibát hibára halmoztak.

Ők is azok közé tartoztak, akik már hosszú ideje keresnek állást, de úgy kerültek ki az iskolából, hogy nem rendelkeznek azzal a tudással, amely szükséges ahhoz, hogy olyan állást találjanak maguknak, amit aztán meg is tudnak tartani.


Ha belegondolsz, hogy

a gyerekek tanulási képességének 50%-a az életük első négy évében alakul ki, akkor ez azt jelenti egyben, hogy te - mint szülő - a világ legfontosabb oktatója vagy.


Kulcskérdés - honnan várhatjuk a segítséget?

A válasz egyszerű. Magunktól.


Megkérdezhetem?

Ha lenne 100 millió forintod, mire költenéd? Egy szép házra? A legújabb típusú Mercedes autóra, úszómedencére vagy ... Mire?


És végül egy játékos ötlet - Életed térképe

Egy napon, amikor mindenki unja magát, kérd meg gyermekedet, (de előtte próbáld ki magadon), hogy rajzolja meg az élete térképét.

Egy olyan térképet, amelyen földrajzi ismertetőjegyek képviselik a jelentősebb fordulópontokat, a boldogság forrásait, az érdeklődési területeket és így tovább. Kérdezd meg tőle, hogy melyik lenne a legmagasabb hegycsúcs az élete térképén, és hogy vajon egynél több ország lenne-e rajta. Hogy hívnák az óceánokat? Hol lenne az iskola? Hol a családja? Milyen lenne a nyári vakációja, ha lerajzolná a térképre?


Úgy vélem, hogy életetek térképének megrajzolása jó módszer arra, hogy elgondolkozz. Milyen értékeket is adtál át eddig gyermekednek?


Csodasuli