2010. június 17., csütörtök

versek, dalok 3.

Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek

Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat -
fölemeled az anyádat.


Szerepcsere

Már nem hiszel csodákban,
nem hallgatsz meséket,
baracklekvár édes
illatát nem érzed,
nagyanyó nem süt már
diós kalácsot,
s ajándékba nem kapsz
mást, csak a Karácsonyt.
Nem hajtod fejed már
szüleid ölébe,
nem kuporodsz könyvvel
fenyőfa tövébe,
kályha előtt álmos cirmos
nem dorombol...
Elveszett valami a gyerekkorodból.

De ő még hisz csodákban,
olvass hát meséket,
főzz be baracklekvárt,
üvegből egyétek,
nagyi helyett süss te
diós kalácsot, és
segíts, hogy legyen miért
várni a Karácsonyt.
Simogasd a fejét,
ha öledbe hajtja,
s játssz vele, nem kéri,
de hidd el, akarja,
öleld meg, ha ordít
teli torokból, és
visszatér valami a gyerekkorodból.


Adamis Anna - Tanítsd meg a gyerekeket

Lépni tanítsd lépteddel,
nézni tanítsd szemeddel,
adni tanítsd kezeddel
ezer percben ezerszer.

Látni tanítsd sötétben,
járni tanítsd, ne féljen,
kérni tanítsd szavakkal,
élni tanítsd magaddal.

Ápold, mint szép kerteket,
vele örülj, ha szeret,
hinni tanítsd magában,
biztasd, segítsd bajában.

Védd mind a két karoddal,
útját mutasd utaddal,
és ha felnőtt, engedd el,
és ha elhagy, szenvedd el.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése