Mielőtt az öreg Tél elindult a földre, alig győzte összeszedni sokféle cókmókját. Jól megtömte a batyuját hópihével, a zsebeit jégvirággal, és magára aggatta a jégcsapokat. Azután akkorát tüsszentett, hogy az összes száraz falevél, ami még utolsó erejével az ágakba kapaszkodott, lepotyogott, és másnap hajnalra deres lett a határ.
- No, indulás! – mondta, maga köré parancsolva füttyös szélfiait és unokáit, a zömök kis hóembereket.. – tudja-e mindenki a kötelességét? … Ti, fiúk, fújjatok, ahogy csak bírjátok szusszal! Kalapot, ernyőt, háztetőcserepet!
- Ó, de pompás lesz! – fickándoztak a szélfiúk. – Tavasz óta folyton aludniuk kellett, de most minden kéménylyukba belefújunk, minden kabát alá bebújunk!
- Pirosra csípem a bácsik orrát! – kacagott a legfiatalabb, és máris előreszaladt, hogy megelőzze a többieket.
Az öreg Tél napfényesett mosolyodott, de aztán gyorsan összevonta zúzmarás szemöldökét, és a hóemberkékhez fordult, akik illedelmesen sorakoztak fel mögötte, rossz söprűnyelekkel, fazék-kalapokban.
- Vigyázzatok! – intett őket a Tél. – Napra ne menjetek, minden kályhát kerüljetek, még a gesztenyesütő néniket is!
- Igenis nagypapa! – felelték a hóemberkék, és elindultak, hogy vidámságot hozzanak a télbe. Csak a legutolsó, aki a sor végén ballagott, tekingetett minduntalan hátra.
- Mindjárt elveszted a sárgarépa orrodat! – ütötte hátba fagyos kezével az öreg Tél. – Előre nézz, és fogadj szót, mint a többiek!
Megszeppent a hóemberke, gyorsan útnak eredt, és árnyas helyet keresett magának egy óvodakertben. Nagyon tetszett neki, amikor a cinegék megcsodálták, a verebek körülrepdesték – hát még amikor a csillogó szemű gyerekek rátaláltak!
- Nincs szebb dolog, mint a hóemberség! – ropogtatta meg büszkén a derekát, és örült a fagynak, amitől erősnek érezte magát.
- Kár-kár! –rikácsolt rá egy fekete varjú a kopasz fáról. – Kár, mert szebb a nyár, meg a tavasz!
- Tévedsz, varjú! – felelte a hóemberke. – Nem lehet szép, mert akkor nincs se jégvirág, se hólabda, és nem korcsolyázhatnak a gyerekek.
- De szednek igazi virágot, és piros labdát gurítanak a zöldellő réten! Kár-kár, hogy ilyen buta kis hófejed van, és mit sem tudsz a tavaszról, csak a télről!
A hóemberke répaorra kihegyesedett haragjában, és meglóbálta a söprűjét:
-Te vagy buta, mert összevissza károgsz, ahelyett, hogy megmutatnád nekem azt a híres, nevezetes tavaszt!
A varjú ugrált a kopár ágon, úgy nevetett:
- Nem lehet megmutatni, te oktondi! Csak akkor láthatod, ha elébe mégy. Ott szokott jönni a patakpart déli oldalán, hóvirággal, ibolyával!
- Sajnos, én nem mehetek el innen, mert abból nagy baj lehet – felelte a hóemberke.
- Ki mondta?
- Nagyapám, a Tél.
- Kár!... Kár, hogy az öregek mindig aggodalmaskodnak! Még nagyobb kár hallgatni rájuk!
- Honnan tudod, hogy nincs igazuk? – kérdezte a hóemberke, de válasz helyett a varjú elrepült, mint aki nem tartja érdemesnek a további károgást.
Csakhogy a kis hóemberben már felébredt az emésztő kíváncsiság. Meg a hiúság! Nem akármilyen hóember lenne az, aki látta a tavaszt. És milyen jól állhatna fekete széngombjaihoz egy ibolyacsokor!
Igaz, az öreg Tél szigorúan megtiltotta, hogy elhagyják a helyüket, de most nem néz ide, mert sok dolga akadt a zúzmarával.
Mégis várt másnap reggelig, s amikor még alig pirkadt, söprűnyelére támaszkodva elindult a patakparton felfelé. Kíváncsian csillogó szénszemével fürkészte az utat. Amerre ment, egyre kevesebb lett a hó, már alig bírt csoszogni. Egyszer csak megpattant a patak jégkérge.
- Már itt lehet közel! –ujjongott a hóemberke -, mindjárt megpillantom!
Furcsa melegség árasztotta el a belsejét.
- Érdekes! – gondolta, amikor az első hóvirágra nézett, és kicsordult a könnye -, sose hittem volna, hogy így ellágyulok!
Kövér kis hómancsával törölgetni kezdte az arcát. És akkor, az egyik fordulóban, egy nedves derekú fűzfa mögött felragyogott valami. Napsugárküllős hintaján megjelent a tavasz! Szórta, szórta az ibolyát, mosolygott kék szemével. Rámosolygott a hóemberre is, aki azonban a nagy ragyogástól alig látott, csak elejtette a söprűjét zavarában, és földig hajolt egy ibolyáért. De ugyanakkor pici roppanás hallatszott a belsejében, és nem tudott többé fölegyenesedni. Nagyon megijedt!... Fogyni kezdett, és mintha az orra is inogna. A gyönyörű sárgarépa orra!
- Tél nagyapó! Hol vagy? – sírta el magát patakzó könnyekkel. – Segíts rajtam, mert valami szörnyű nagy baj fenyeget!
Az öreg Tél már éppen cihelődött hazafelé, és csendet parancsolt a szélfiúknak, de a legfiatalabb most is futkosott, és elvitte hozzá a hóemberke hangját. Az öreg Tél haragjában nagyot fújt, s úgy ledobta hópihés zsákját, hogy annak kirepedt az oldala. Újra kavarogni kezdett a hó, megdermedtek a csöpögő jégcsapok az ereszen. Szegény tavasz tündér visszafordította a hintaját, arra sem volt ideje, hogy a virágait gyorsan összeszedje.
Az öreg Tél végigviharzott a patakparton és fagyosan mordult rá a kíváncsi hóemberre:
- Haszontalan kölyök! Mit csináltál?
A hóemberke a fagytól ismét megerősödött, kihúzta a derekát, csak a feje billent bűnbánóan előre.
- Drága Tél nagyapó – mondta - , nagyon kíváncsi voltam a tavaszra, de máskor nem csavargok el. Csak most az egyszer visszamehessek Télországba!
- Látod, látod – dorgált az öreg Tél – jégcsap meg hólabda való a hóember-kézbe nem ibolya! Ez a szegényke is megfagyott a te hasztalanságod miatt.
És valóban: a hóember egy lehorgasztott szirmú, fagyott ibolyát tartott a kezében. Emiatt nagyon elszomorodott, és szerette volna felébreszteni a dermedt kis virágot, de hogyan?
Akkor egyszer csak egy barátcinege röppent a vállára.
- Add a csőrömbe! Ide! Ide! – biztatta. – Majd én elviszem a tavasz tündérnek, hogy meleg leheletével újra életre keltse.
- Köszönöm cinege! – hálálkodott a hóemberke. – És ha feléled, mondd meg neki, hogy nem akartam…
- Elhiszem, elhiszem! – csacsogott a cinege, és az öreg Tél is elhitte. Sőt…én is elhiszem, mert az ilyesmi a legjobb hóemberkével is előfordul -, de aztán soha többé ne hallgass az ostoba varjúkárogásra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése